Amikor a mohi csata elveszett, Béla király és a vezérek Tiszapalkonya felé menekültek, de Bélahalmon megállottak, és tanácsot tartottak.
Néhány vitéz azt javasolta, hogy meneküljenek Erdély felé, de éppen akkor hozták hírül, hogy már oda is betört a tatár.
Mit volt mit tenni: neki kellett vágni a Bükknek.
De most aztán ugyan merre tartsanak, hova forduljanak abban a rengetegben?
Volt a király kíséretében egy cigány katona, az mindjárt ajánlkozott, hogy minden baj nélkül átvezeti a csapatot az erdőn.
Jól van, elindulnak a cigány vezetésével, de a tatárok még nyilaztak utánuk, és egy fáradt nyílvessző a cigány lábába fúródott. Nagy sebet nem ütött, a cigány mégis elkiáltotta magát:
– Jaj, hogy a devla verjen meg!
Meghallja a király a jajgatást, előrevágtat és megkérdi:
– Fáj-e, szolgám?
– Fáj, fáj, uram királyom, de csak kijussunk innen, mindjárt nem fog fájni.
– No, hát hogy addig se fájjon – mondta a király –, mostantól kezdve nemesember vagy. Fáy legyen a neved, és tied lesz az a föld, ameddig majd az erdő szélétől a szemeddel látsz.
Szép lassan kiértek az erdőből azon az úton, amelyet a Bükkben ma is Béla útjának neveznek.
Amikor Járdánházához közeledtek, egy szép tisztáson letelepedtek. Ezt a tisztást ma is úgy hívják, hogy Királyszállása.
Ezután már nyitva állott előttük az út: a király megmenekült. De a többi menekülőt a tatárok mind elfogták, és Nemesbükk határában összeterelték. Ott a vitézeket mindenüktől megfosztották, aztán sorban lefejezték őket.
A rengeteg holttestet egy nagy gödörbe hajigálták, aztán sok-sok földet hordtak rájuk. A gödör helyén hatalmas, nagy domb nőtt, ezt ma is úgy hívják, hogy Testhalom.
