Túl az Óperenciás-tengeren, túl az Üveghegyen, a világ végén is túl, valahol messze-messze, nagyon messze, de még azon is túl hét és fél kakaslépéssel, volt egy hatalmas nagy erdő. Hogy az erdő mekkora volt, azt valójában senki nem tudta, mert bizony körüljárni még paripán is száz év alatt talán, ha lehetett volna.
Ennek a hatalmas erdőnek a közepén volt egy icuri-picuri falucska, és ebben az icuri-picuri falucskában lakott egy igen-igen szegény favágó. Hiába dolgozott a jó lélek látástól vakulásig, sehogy se tudott zöld ágra vergődni. De hát hogy is tudott volna, mikor a rengeteg fát, amit kivágott, mind a hátán kellett hazahordania. Volt ugyan szekér abban a faluban, de az nem az övé, hanem a Gólalábú Gazdag Gerzsoné volt. Az meg megnyúzta volna a szegény embert. Nem sokkal kért volna többet egy fuvarért, mint amennyit az egész fa ért. Ezért aztán leginkább csak magát fogta be a szegény ember. De nem zúgolódott. Csak néha-néha, ha nagyon elfáradt, akkor sóhajtott fel szokása szerint:
- Istenem, Istenem, ha nekem leglább csak egy szamaram lenne! Nem bánnám, ha akkora volna is, mint egy babszem.
Százszor is elmondogatta ezt a favágó. Már a rigók is kívülről tudták. Most is, amint éppen hátára vette a terü fát, elmormogta a megszokott mondókát. Éppen indulni akart, s majdhogy le nem ült ijedtében.
- Vigyázz, gazdám, mert összetaposol! - kiáltott rá valaki.
- Minden jótét lélek dicsérje az Urat! - vetett keresztet ijedtében a szegény ember, mert azt hitte, hogy valami lélek incselkedik vele.
Hanem amikor a lába elé nézett, csak megdörzsölte a szemét. Azt hitte, álmodik. Egy pirinyó kis csacsi állt előtte, az beszélt hozzá. Nem volt nagyobb, mint egy babszem, de annak se valami hatalmas, csak éppen, hogy babszemnek lehetett nevezni. Csodálkozott szörnyen a szegény ember. Állt, mint a cövek, de a szamárka türelmetlen volt.
- Ejnye, édes gazdám, hát nem ismersz meg? Én vagyok a Babszem Csacsi, akit kívántál magadnak.
Nosza, megörült a favágó! Gyorsan elhajította az ölfákat, és máris ott guggolt a kis állat mellett. Tenyerébe vette, simogatta, babusgatta, mintha tulajdon édesgyermeke lett volna. Aztán zsebkendőjébe csavarta, és meg sem állt hazáig. Egykettőre takaros istállócskát faragott neki. Kis itatót, kis jászolt, az apró etetőt telerakta finom, illatos szénával, aztán beleengedte a csacsit. A babszemnyi állatka körülugrálta örömében új otthonát. Minden igen tetszett neki, csak a szénával nem volt megelégedve.
- Ne haragudj, édes gazdám, de én nem akármilyen csacsi vagyok. A babszem csacsik nem szénát esznek, hanem sonkát meg kolbászt. Azt is puha, foszlós kaláccsal.
Vakarta a füle tövét a szegény ember. Honnan vegyen ennek az állatnak sonkát, kolbászt meg foszlós kaácsot? Maga se látott ilyet gyerekkora óta, nemhogy a háznál lenne. Mit csináljon, mit csináljon? Mégsem hagyhatja a csacsit éhen veszni. Maga kívánta, hát most már el kell hogy tartsa. Körülnézett a hajlékban, hogy mit tehetne pénzzé, de bizony ott semmi felesleges nem volt. Fejszék nélkül nem favágó a favágó. A rossz székért meg asztalért az ócskás sem adna semmit.
,,Talán a téli ködmön! - gondolta. - Arra úgyis soká lesz még szükség." Leakasztotta hát a szegről, hóna alá csapta, és elindult a Gólalábú Gerzsonhoz.
Jó négy sonkát megért a kabát, de a zsugori egyet is alig akart adni érte. Boldogan szaladt haza a favágó. Az egész disznólábat a csacsi elé tette. De ha eddig nem csodálkozott, most eltáthatta a száját. A szamárka egy szempillantás alatt úgy befalta az egészet, hogy egy morzsa sem maradt belőle. A szegény embernek még a haja is emelkedett. Mit ad enni ennek az állatnak?! Mégis csak úgy táncolt a szíve, mikor a Babszem Csacsi megköszönte a jó ebédet, és elheveredett az illatos szénán. Nem is zavarta, míg vacsorára nem került a sor.
Akkor megkérdezte tőle:
- Mit ennél, csacsikám?
- Úgy jóllaktam ebédkor, hogy semmit se kívánok. Talán csak egy csupor tejet innék.
A favágó felkapta az új kucsmáját, és már rohant is a tejért.
A zsugori Gólalábú éppen hogy egy köcsögre valót adott érte.
Alaposan bevacsorázott a babszem állat, aztán gazdájával együtt nyugovóra tértek. Azaz inkább csak a csacsi, mert a szegény embernek a szeme is ugrált az éhségtől. Úgy kínlódta át az éjszakát.
Reggel mégis az volt az első dolga, hogy megkérdezze pirinyó szamarát:
- Mit ennél, ha volna?
- Bizony most már elkelne egy kis kobász - mondta a csacsi.
Könnyű azt mondani, de nehéz előteremteni.
A favágónak a rajtavalóján kívül semmi egyebe nem maradt. A végén megis elcserélte Gazdag Gerzsonnal egyetlen mellesét. De csak egy vékonyka húsos kolbászt kapott érte.
- Elég ez nekem - vigasztalta a szamárka, s már el is tüntette az ételt.
Aztán megtáncoltatta két hosszú fülét, és így szólt:
- Jó szíved van, édes gazdám. De most én következem. Kimegyünk az erdőre, és hazahordunk minden fát.
A favágónak erősen nevethetnékje volt, mégis úgy tett mindent, ahogy a Babszem Csacsi mondta.
El is ment a gúnyolódhatnékja hamarosan.
Az erdőn egy hatalmas szekér várta őket. A csacsi rögvest befogta magát, a szegény ember nekiállt, hogy megrakja. Megszórta a kocsi derekát, s indítani akarta a szamarat.
- Üresen csak nem indulok haza - csóvált a fejét a Babszem Csacsi.
A favágó újra nekilódult, s telerakta a szekeret. Hanem a csacsi megint csak a fejét csóválta.
- Egy-két darabbal igazán kár fáradni.
A szegény ember most már izzadt. A kocsin hamarosan olyan magasan állt a fa, hogy elnézhetett az erdő felett, ha a tetejére ült.
- No, kis barátom, ez már igazán sok!
De a szamárka leintette.
- Hát képes volnál félig rakott szkérrel végigszégyenkezni a falun?
A favágó most már alig tudott mozogni. De azért rakta a szekeret, míg erejéből futotta. Mikor már valóságos ölfatorony volt a kocsin, megszólalt a szamár:
- Ülj fel, kedves gazdám! Nem mintha sok volna, de eleget vártam
A faluban éppen a delet akarta harangozni az öreg sekrestyés. Már fogta is a kötelet, mikor látja, hogy valami ménkű nagy torony közeledik a falu felé.
- Szent Kleofás! Itt a tatár, jön a török! - gurult le a lépcsőn a szegény harangozó, egyenesen a plébános lába elé.
- Ennek a fele sem tréfa - esett kétségbe a lelkész. - Szaladj gyorsan a kántor úrhoz! Üzenje meg a bíró úrnak, hogy kitört a háború.
Nem telt bele egy bolhabólintásnyi idő, az egész falu a templom előtt tolongott. A toronyban meg a derék vezetők tanakodtak, megizzadva félelmükben.
- Én azt hiszem, igaza van a harangozónak. Csak tatárok lehetnek - okoskodott a kántor.
- Magának is több esze lehetne tanító létére! Szerencséje ennek a falunak, hogy én vagyok a bírója. Ilyen ostromtornyot a törökök szoktak csinálni.
De a plébános mindkettejüket leintette:
- Buta emberek maguk! Nézzék meg jól, mi mozgatja azt a tornyot! Ugye, hogy semmi! ... Maguk szerint. Tudják meg, hogy az a tornyot az ördög hajtja. A pokolbeli sátán jön a falu ellen. Szentelt vizet ide!
- Lárifári! Lóra! - kiabálta a kántor. - Itt a tatár!
- Az esze tokja! Kaszára-kapára! Jön a török! - harsogta a bíró.
- Hamar a szenteltvizet! - rikkantott a pap.
Mindenki hadonászott.
- A tatár!
- A török!
- A sátán!
Lett is ebből hamarosan olyan verekedés, hogy a falu borbélya késő estig alig tudta bekötözni a különös háború sebesültjeit.
A Babszem Csacsi ezalatt kuncogva poroszkált hazafelé.
- A fene ütött az emberekbe? - ráncolta homlokát a favágó a szekér tetején.
Mert a falu szélén csupa kaszás-kapás ember állt, mintha egyéb dolguk nem lenne.
- Hova-hova, szomszéd? - kiáltott a füles gazdája a legelöl álló juhászra. - Csak nem harmatot akar kaszálni?
Az emberek összenéztek.
- Ez a Favágó Flóris!
- Honnan jön, szomszéd? - kérdezték tőle megrökönyödve.
- Az erdőről.
- Aztán mit hoz?
- Rókatojásokat - tréfálkozott a favágó, hiszen mindenki láthatta a rengeteg ölfát.
Hirtelen előfurakodott a harangozó.
- Ez az ember az ördöggel cimborál! Megmondta a plábános úr.
Az emberek mozgolódni kezdtek.
- Ide nem teszed be a lábad többé! - tódította meg a harangok megszólaltatója. -Ördög húzza a szekeredet.
- Ördögöt az ördög - nevetett a szegény ember. - A szamaram. A Babszem Csacsi.
Senki se hitte, de odamenni sem mertek. A szekér meg egyre jött. Végül a juhász megemberelte magát. Hátha tényleg szamár? Ő bizony megnézi. Babszem Csacsit még úgysem látott. Eddig nem, de most igen. Mert, uramfia, valóban akkora kis csacsi húzta, húzta az égig érő fás szekeret, hogy alig lehetett látni. Most már odasereglett a nép is. Majd kiestek a szájukon a csudálkozástól.
A szamárka meg sem állt a favágó házáig. Ott is éppen annyi időre, hogy a terüt leszórják, és már fordult is vissza. Estére annyi lett a fa a szegény ember udvarában, hogy alig lehetett mozdulni tőle. De volt is keletje. Vette boldog-boldogtalan, ha kellett, ha nem. Mindenki látni akarta a Babszem Csacsit. Hát még a sok finomság, amit összehordtak. Majd leszakadt alatt a padlás. Belakott vele a favágó is, a csacsi is. A Gólalábú Gazdag Gerzson még egy korsó bort is hozott nyomban. Favágó Flóris ivott belőle egy jó húzást, majd egyből elaludt. Hogyne aludt volna, amikor álomport kevert bele a zsugori gazdag ember. Megfogadta, hogy egy élete, egy halála, ellopja a Babszem Csacsit. Hát meg is tette.
Kipihenten ébredt reggel a favágó. Ugrott, hogy enni adjon pirinyó társának, de majd kővé vált. A kis istálló üres volt.
- Csacsi, csacsikám! Hol vagy? - hívogatta.
De bizony egy hang sem felelt. Hogyan is felelt volna! Nem hallatszott a favágó szava a Gólalábú kastélyáig. Hiába kutatta át a kunyhót, udvart, láda aljától a padlásszögletig. Hiába járta be az erdőt, a berket, a Babszem Csacsinak nyoma veszett. Bánatosan üldögélt a szegény ember az udvar szögletében.
De a szamarának sem volt jobb dolga.
Kérhette zsugori új gazdáját, az bizony sajnálta tőle a sonkát, kolbászt.
Ráadásul, mikor bánatában keserves ordításra fakadt, egy piszkos rongyba göngyölte, és az ágy közepébe dugta, hehogy valaki meghallja a hangját. Közben alig várta, hogy este legyen végre. Nappal nem merte hajtani a kis állatot, mert mindenki rájött volna, hogy ő a tolvaj.
Végre szép csendesen elsimogatta bársonyos kezével az est az emberi gondot.
Mikor mindenki az igazak álmát aludta, befogta a Gólalábú a Babszem Csacsit. De előbb jól bekötötte a száját, nehogy még megszólalhasson. Szegény állat étlen-szomjan volt egész nap, s mégis egész úton egyre csak a favágó volt az eszében. Aztán egyszerre csak gyorsabbra fogta a lépést. Nem törődött már vele, ha égig rakják is mögötte a szekeret. Betyár gondolata támadt.
- Megkeserüli ezt még ez a zsugori! - mormogta.
A favágó még éjfél után is a tuskón üldögélt. Már azon töprengett, hogy felakasztja magát. Nem mintha az elveszett szerencséjét sajnálta volna, hanem mert annyira megszerette az a picurka szamarat, hogy már el sem tudta képzelni napjait nélküle. Egyedül még az étel is ízetlen volt. S neki nem lesz ezek után kiről gondoskodnia.
Éppen fel akart kelni, hogy valami kötelet keres, mikor újra le kellett hogy üljön. Azt hitte álmodik. Csipkedte magát, hogy felébredjen, de nem. Valóság volt, amit látott. Egy égig rakott fás szekér egyenesen az ő udvarába fordult.
Hej, hogy ugrott a favágó!
- Csacsi, csacsikám! Egyetlen babszem pajtásom! Csakhogy megkerültél! Beszélj, ki lopott el... No, egy szavad sincs?
Akkor látja, hogy be van kötve a szamárka szája. Beszélt volna az, mint ahogy kiabált is, mihelyt tudott.
- Ott ül a szekér tetején a tolvaj!
A holdvilágnál látni lehetett, hogy valaki kászálódik a magasban.
- Úgy, hát maga az? - ismerte fel a szegény ember a Gólalábú Gazdag Gerzsont. - Szóval nemcsak csal, zsarnok, hanem lop is!
A kiabálásra odasereglettek az álmukból felvert falusiak. Ki-ki ahogy kiugrott az ágyból. Mindenki kiabált, morgolódott.
- Vágd nyakon, komám, azt a zsugori kutyát! - biztatták a favágót.
De erre nem volt szükség. Menekült volna a szamártolvaj, hanem a szekér olyan magas volt, hogy térdelve lehetett onnan érni a csillagokat. Ijedtében éppen akkor markolt meg egyet, mikor a szamár a kert végébe indította a szekeret. Hanem a csillag lámpása forró volt. Mind összeégette a tenyerét. El is engedte nagy hirtelen. De hol járt már ekkor a Babszem Csacsi!
Zuhant, zuhant a Gólalábú zsugori, mikor a földre ért, akkora lyukat vágott, hogy egyből a pokol mélységes fenekén találta magát.
A szegény ember már akkor az istállóban etetgette a Babszem Csacsit. Lett is akkora pocakja, hogy széjjelnyomta a kis istálló falát.
Ha a csacsi hasa az istálló falát szét nem nyomta volna, az én mesém is tovább tartott volna.