Csodaszarvas régiség- Könyv Portál
Csodaszarvas Kulturális és Műkereskedelmi Portál: online piactér antik műtárgy  kortárs régiség könyv
Csodaszarvas Műkereskedelmi Portál: online piactér antik műtárgy  kortárs régiség könyv
Belépés | Regisztráció
Keresés az Antikrégiség.hu Piactéren Részletes keresés >>>
Kövesse az Antikrégiség.hu Portált Facebookon!!
Régiség kategóriák:
RSS feliratkozás: Antik bútor Antik bútor
RSS feliratkozás: Bélyeg Bélyeg
RSS feliratkozás: Egyéb régiség Egyéb régiség
RSS feliratkozás: Ékszer Ékszer
RSS feliratkozás: Ezüst, fémtárgy Ezüst, fémtárgy
RSS feliratkozás: Festmény Festmény
RSS feliratkozás: Grafika, rézkarc Grafika, rézkarc
RSS feliratkozás: Hangszer Hangszer
RSS feliratkozás: Képeslap Képeslap
RSS feliratkozás: Lámpa, csillár Lámpa, csillár
RSS feliratkozás: Militária, fegyver Militária, fegyver
RSS feliratkozás: Műszaki tárgyak Műszaki tárgyak
RSS feliratkozás: Néprajzi tárgy Néprajzi tárgy
RSS feliratkozás: Óra Óra
RSS feliratkozás: Papírrégiség Papírrégiség
RSS feliratkozás: Pénz, érme Pénz, érme
RSS feliratkozás: Porcelán, kerámia Porcelán, kerámia
RSS feliratkozás: Szobor Szobor
RSS feliratkozás: Textil, szőnyeg Textil, szőnyeg
RSS feliratkozás: Üveg, kristály Üveg, kristály
RSS feliratkozás: Vallási tárgyak Vallási tárgyak
Könyv kategóriák:
RSS feliratkozás: Antik könyv Antik könyv
RSS feliratkozás: Életmód, egészség Életmód, egészség
RSS feliratkozás: Gasztronómia Gasztronómia
RSS feliratkozás: Gazdaság, üzlet Gazdaság, üzlet
RSS feliratkozás: Gyerekkönyv Gyerekkönyv
RSS feliratkozás: Idegen nyelvű Idegen nyelvű
RSS feliratkozás: Irodalom, regény Irodalom, regény
RSS feliratkozás: Lemez, CD, DVD Lemez, CD, DVD
RSS feliratkozás: Műszaki könyv Műszaki könyv
RSS feliratkozás: Művészeti könyv Művészeti könyv
RSS feliratkozás: Nyelvkönyv, szótár Nyelvkönyv, szótár
RSS feliratkozás: Régi diafilm Régi diafilm
RSS feliratkozás: Régi újság, folyóirat Régi újság, folyóirat
RSS feliratkozás: Sport Sport
RSS feliratkozás: Tankönyv Tankönyv
RSS feliratkozás: Történelem Történelem
RSS feliratkozás: Tudományos könyv Tudományos könyv
RSS feliratkozás: Útikönyv, földrajz Útikönyv, földrajz
RSS feliratkozás: Vallási könyv Vallási könyv
Galéria: online tárlatok
RSS feliratkozás: Festmény kiállítás Festmény kiállítás
RSS feliratkozás: Fotográfia kiállítás Fotográfia kiállítás
RSS feliratkozás: Iparművészet Iparművészet
RSS feliratkozás: Kerámia kiállítás Kerámia kiállítás
RSS feliratkozás: Szobor kiállítás Szobor kiállítás
RSS feliratkozás: Textil kiállítás Textil kiállítás
RSS feliratkozás: Történelmi kiállítás Történelmi kiállítás
Segítség:
Hogyan adjak el?
Hogyan vásároljak?
Kövessen minket!
Kövesse az Antikrégiség.hu TV adásait a YOUTUBE-on!
Csatlakozzon az Antikrégiség.hu közösségéhez és kövessen minket a Twitteren!! Csatlakozzon az Antikrégiség.hu közösségéhez és kövessen minket a Twitteren!!
Csatlakozzon az Antikrégiség.hu közösségéhez és kövessen minket a Facebookon!! Csatlakozzon az Antikrégiség.hu közösségéhez és kövessen minket a Facebookon!!
 
Hirdetések
Csodaszarvas ebolt

Antikrégiség.hu Mesetár - Az ezeregyéjszaka meséi: A tengerjáró Szindbád utazásai

Vissza az összes meséhez
 
Megosztás
Oldal felvétele a könyvjelzők közé Tovább küldés emailben Nyomtatás
A tengerjáró Szindbád utazásai

Az igazhivők fejedelmének, Harún ar-Rasíd kalifának idejében élt Bagdád városában egy ember: Szindbádnak hívták. Szegény sorban volt, és teherhordással kereste meg a kenyerét. Történt pedig egyszer, hogy igen súlyos csomagot vitt. Roppant meleg nap volt, majd leroskadt terhe alatt, csurgott róla a verejték, a hőség iszonyúan nyomasztotta. Épp egy kereskedő kapuja mellett haladt el: az utat a kapu előtt felsöpörték, megöntözték, ez egészen felfrissítette a levegőt. A kapu mellett pedig széles kőpad állt. A teherhordó lerakta a málhát a padra, hogy megpihenjen, és friss levegőt szívjon.

A kapun át tiszta szellő csapta meg az arcát, a kellemes illat és a hűs fuvallat nagy gyönyörrel töltötte el. Leült a pad szélére, bentről kihallatszottak pengő húroknak, lantnak futamai, szívderítő hangok és válogatott szavalatok. És hallotta a madarak dalát, amint dicsőítették Alláht - magasztaltassék az ő neve! - a legváltozatosabb hangokon, mindegyik a maga nyelvén, a gerlicéét és az ezerszavú csalogányét, a rigóét és fülemüléét, az örvös galambét és keravánét. Elcsodálkozott, és örömre vidult a szíve. Közelebb lépett a kapuhoz, és a ház bejáratánál egy óriási kertet pillantott meg, benne pedig szolgákat, rabszolgákat, inasokat, kísérőket látott, és sok mindent, amit csak királyok és császárok körül találni. És megcsapta a sokféle jó és nemes ételnek, finom italnak illata. Égnek emelve tekintetét, így szólt: "Dicsértessél, ó, Uram, Teremtőm, ó, Adományozó, aki elhalmozod azt, akit akarsz, és nem adsz számot tetteidről! Uram, Istenem, bocsánatot kérek tőled minden bűnömért, és megbánom előtted az én vétkeimet. Ó, Uram, nem lehet szót emelni a te bölcsességed és a te hatalmasságod ellen, mert te nem kérdezel senkit, csak cselekszel, és neked mindenre van hatalmad: magasztaltassék a te neved! Gazdaggá teszed, akit akarsz, és szegénnyé, akit akarsz, felmagasztalod, akit akarsz, és megalázod, akit akarsz. Nincs más isten, csak te! Milyen nagy a te fenséged, és milyen erős a te hatalmad, és milyen remek a te kormányzatod! Elhalmoztad jóságoddal szolgáid közül azt, akit te akartál. Ím, ennek a helynek gazdája bőven részesült a te adományaidban, élvezi a kellemes illatokat, a gyönyörködtető ételeket, a válogatott italoknak minden fajtáját. Mert bizony te a teremtményeidnek azt ítéled oda, amit akarsz, és amit számukra rendeltél. És egyik fáradt, a másik pihent, ez boldog, az pedig, mint én, a vesződség és megaláztatás teljében nyűglődik." És ezt a verset szavalta:

Keserves életem örömtelen, sötét,
Míg mások élvezik szelid árny hüvösét,
Minden kis porcikám izzadt kinban feszül,
Vállamra a teher mindjobban nehezül.
Más e világ minden kincsében válogat
A sors nem hoz reá sanyargó napokat,
Nyakába végzete nyűgös terhet nem ád,
Örül, eszik-iszik egy hosszú élten át.
Pedig mind ugyanúgy egy csöppből eredünk,
Egyenlő embersors a földi életünk.
És mégis: bús koldus, fanyar ecet vagyok,
Az meg bor, mely nemes kristályon átragyog.
Bocsáss meg, istenem, hogy szolgád ily merész
Hogy zugolódni mer, hisz csak jó, mit Te téssz!

És amikor a teherhordó Szindbád befejezte versét, nekikészült, hogy felvegye a terhét, és tovább menjen. Hát egyszerre csak előjön a kapuból egy fiatal, szép arcú, jó termetű, gyönyörűen öltözött legény, megfogja a teherhordó kezét, és így szól hozzá: "Engedelmeskedj uram szavának, aki magához hívat téged." A teherhordó húzódozni kezdett, de a fiú nem engedte el a kezét. Így hát letette málháját a kapushoz, az előcsarnokba, s a fiúval belépett a ház bejáratán. Gyönyörű épületet pillantott meg. Csupa kellemesség, csupa fenség. Aztán hatalmas nagy termet látott, teli nemes urakkal és előkelő személyiségekkel, mindenütt pompás virágok illatoztak. Volt itt mindenféle csemege és friss gyümölcs, rengeteg sok drága étel, italok a legnemesebb szőlőtőről. Hangszerek és gyönyörű lányok, mind rendben felsorakoztatva, vidították fel a lelkeket. A nagy terem főhelyén pedig hatalmas, tiszteletre méltó férfiú ült, halántékát már megütötte a dér; szép megjelenésű, tetszetős külsejű, tiszteletet parancsoló, méltóságteljes, ragyogó és díszes jelenség. Elámult a teherhordó Szindbád, és így szólt magában: "Alláhra, ez a Paradicsom kertjének egy darabja, vagy pedig valami királynak vagy császárnak kastélya." Aztán az udvariasság parancsát követve üdvözölte a jelenlevőket, áldást kért rájuk, és megcsókolta a földet színük előtt. Aztán felegyenesedett, és alázatosan lehajtotta fejét.

A ház ura most engedélyt adott neki, hogy leüljön közéjük. Szindbád leült, és ekkor a háziúr nyájas szóval beszélni kezdett hozzá. Üdvözölte, majd válogatott, finom, ízletes, drága ételeket hordatott fel neki. Teherhordó Szindbád pedig odalépett, elmondta az áldást, és evett, amíg jól nem lakott, aztán felfohászkodott: "Dicsértessék az Úr mindenben!" - majd kezet mosott, és köszönetet mondott a háziaknak. A ház ura ekkor így szólt: "Isten hozott, és áldott legyen a napod. De mondd, mi a neved, és áruld el, mi a foglalkozásod." Szindbád így felelt: "Ó, uram, az én nevem teherhordó Szindbád, és az emberek holmiját cipelem a fejemen, ebből élek."

Elmosolyodott a ház ura, és így szólt: "Tudd meg, ó, teherhordó, hogy engemet éppígy hívnak, mint téged, mert én a tengerjáró Szindbád vagyok. És szeretném, ha elmondanád nekünk azt a verset, amelyet szavaltál, amikor a kapuban voltál." Elszégyellte magát a teherhordó, és így szólt: "Alláhra kérlek, ne haragudj rám, mert bizony a fáradtság, a vesződség meg a pénzhiány rászoktatnak a hiányos illemre és az otrombaságra." De Szindbád, a tengerjáró, így szólott: "Ne szégyenkezzél, hisz a testvérem vagy, ismételd csak el azokat a sorokat, mert nagyon tetszettek nekem, amikor hallottam őket, amint a kapuban szavaltad." Erre aztán a teherhordó elmondta a verset. Nagyon tetszett az úrnak, elragadtatással hallgatta és így szólt: "Tudnod kell, ó, teherhordó barátom, hogy nekem csodálatos történetem van. Majd elmesélem neked mindazt, ami velem megesett, és ami velem történt, mielőtt ebbe a boldog helyzetbe jutottam, és ide kerültem, ahol most látsz. Csak roppant fáradozások, óriási erőfeszítések és nagy veszedelmek árán értem el mindezt. Mennyi kínlódásom és bajom volt fiatal éveimben! Hét utazást tettem, és mind a hét utazásnak olyan története van, hogy hallatára megáll az ember esze. Minden a sors és az elrendelés végzéséből történt, mert ami meg van írva, az elől nincs kibúvó, nincs menekvés."



A tengerjáró Szindbád első meséje,
vagyis az első utazás

Tudjátok meg, ó, nemes uraim, hogy apám kereskedő volt, mégpedig a legelőkelőbb és leggazdagabb polgárok közül. Még kisgyerek voltam, amikor meghalt, és rám hagyta a vagyont, az ingatlanokat meg a majorokat. Felnőttem és rátettem mindenre a kezemet, finom ételeket ettem, finom italokat ittam, fiatalemberekkel barátkoztam, finom öltözékekben cifrálkodtam, barátaimmal és társaimmal csavarogtam, és azt hittem, hogy ez örökké fog tartani, és hasznomra lesz. És így folyt ez az élet jó darab ideig. Egyszer aztán mégis megjött az eszem: felocsúdtam léhaságomból, és észrevettem, hogy a sok kincs - volt, nincs, a sok szép ezüst elszállt, mint a füst; s amim volt, elvándorolt. Rémület és elképedés fogott el, és arra gondoltam, amit régente apámtól hallottam Salamonról, Dávid fiáról - béke legyen velük! -, aki azt mondta, hogy három dolog van, ami jobb, mint másik három: jobb a halál napja, mint a születés napja, élő kutya jobb, mint halott oroszlán, és jobb lenn a sírban, mint szegénységben, kínban. Előkerestem, ami holmim, ruhám megmaradt, és eladtam, aztán eladtam ingatlanaimat is, és mindent, ami még birtokomban volt. Összesen háromezer dirhemért. Elhatároztam, hogy beutazom az emberek országait, megemlékezve a költő szavairól, aki azt mondta:

A fényes győzelemnek fáradság, kín az ára,
Az áhitott siker álmatlan éj leánya.
Kit gyöngyért hajt a vágy, s a szíve reszket érte:
Az búvár lesz: leszáll a zord tengerfenékre.
Ki dicsőségre vár, de érte semmit sem tett,
Oly álmot álmodik, amely nem teljesedhet!

Felkészültem tehát az útra, vásároltam árut, felszerelést, portékát, az utazáshoz való kellékeket, és lelkem azt sugallta, hogy szálljak tengerre. Hajóba ültem, és levitettem magamat néhány kereskedő társaságában Baszra városába. És utaztunk a tengeren, néhány napon és éjen át, és haladtunk szigetről szigetre, tengerről tengerre, szárazföldről szárazföldre, és mindenütt, ahol megfordultunk, eladtunk és vásároltunk és cseréltünk. És jártuk a tengert, amíg el nem értünk egy szigethez, amely mintha a Paradicsom kertje lett volna. Oda irányította a hajónkat a kapitány, kivetette a horgonyt, lebocsátotta a kikötőhidat, és a hajó összes utasa kiszállt a szigetre. Vittünk magunkkal tűzhelyül melegítőfazekakat, azokban tüzet gyújtottunk. Ahányan voltunk, annyiféleképp foglalatoskodtunk: ki a főzés után látott, ki mosást rendezett, ki pedig sétára indult. Én azokhoz csatlakoztam, akik a sziget partját járták be. Aztán összegyűltünk enni, inni, mulatni, játszani. És míg mi így töltöttük az időt, egyszerre csak megjelent a kapitány a hajókorlátnál, és torkaszakadtából kiabál felénk: "Hej, utasok, Alláh őrizzen benneteket! Gyorsan vissza a hajóra! Siessetek a beszállással, és hagyjátok ott a cókmóktokat, meneküljetek, mentsétek meg magatokat Alláh segítségével a pusztulástól, mert ez a sziget, ahol most vagytok, nem sziget, hanem óriási hal, amely a tenger közepén megrekedt. Ráhalmozódott a homok, és szigetté változtatta, fák nőttek rajta a hosszú idők folyamán, de amikor tüzet gyújtottatok rajta, megérezte a forróságot és megmozdult. Rögtön alámerül veletek a tengerbe, és ti belefúltok. Siessetek, meneküljetek, mert elpusztultok: hagyjátok ott a holmitokat!"

És amikor az utasok meghallották a kapitány szavait, fejvesztetten menekültek a hajóra, hátrahagyva holmijukat, felszerelésüket, csomagjaikat meg a parázstartó fazekukat. És voltak, akik eljutottak a hajóra, voltak, akik már nem érték el, mert a sziget valóban megmozdult, lemerült a tenger fenekére, mindennel együtt, ami rajta volt, és összezárult fölötte a tenger habja, melynek fodrát a bősz ár veri-csapja. Én is azok közé tartoztam, akik a szigeten rekedtek, és beleestem a tengerbe, de Alláh - magasztaltassék a neve! - megóvott és megmentett a vízbefúlástól; felém küldött egy nagy fadézsát, olyant, amilyenben a mosást végezték; belekapaszkodtam és ráültem az édes élet megtartásának ösztönéből, és rugdostam a vizet, lábamat használva evezőnek; a habok játéka jobbra-balra dobált. A hajó kapitánya ezalatt felvonatta a vitorlákat, tovább indult a szerencsésen feljutottakkal, és mit sem törődött azokkal, akik a tengerbe estek. Én meg néztem-néztem a hajót, amíg el nem tűnt a szemem elől. Most már bizonyos voltam abban, hogy végem van. Ilyen helyzetben szállt rám az éjszaka, és így maradtam a következő nap és éjjel. De kedvezett a szél meg a hullámverés, és partot értem egy magas sziget alatt. A parti fák a tenger fölé hajoltak, belekapaszkodtam hát az egyik ágba, és összeszedve maradék erőmet, felkapaszkodtam a szigetre. Most vettem csak észre, hogy a lábam megdagadt a halak harapásaitól, nem is éreztem mást, csak kétségbeesést és fáradtságot. Lerogytam a szárazföldre, mint egy hulla; elvesztettem eszméletemet, és ájultan ottmaradtam fekve a következő napig. Mikor a nap fejem fölé emelkedett, magamhoz tértem. Nagyon fájt a dagadt lábam, és igen elbúsított a helyzetem. Hol a földön kúsztam, hol térdeimen vánszorogtam. A szigeten volt elég gyümölcs és édesvízforrás, így tengettem az életemet sok napon és éjen át. Lassan újra megerősödtem, visszatért belém a lélek bátorsága, és a mozgás képessége. Elmélkedni kezdtem, bejárva a sziget partjait, kóboroltam a fák között, megcsodálva, amit Alláh - magasztaltassék a neve! - teremtett.

És egy faágból botot csináltam magamnak, amire támaszkodhassak, és így folyt az életem, amíg egy nap a sziget partvidékén valami szemembe ötlött a távolban. Azt hittem, hogy valami vad vagy tengeri állat. Megindultam feléje, és addig mentem, amíg odaérve egy gyönyörű lovat pillantottam meg, kikötve a sziget peremén a tenger partján. Közelebb mentem hozzá, de a ló olyat üvöltött, hogy megrémültem, és menekülni akartam. Ekkor hirtelen egy ember bújt elő a föld alól, rám kiáltott, utánam jött, és így szólt: "Ki vagy? Honnan jöttél? Miért jöttél?" És én feleltem: "Tudd meg, ó, uram, hogy idegen vagyok, hajón utaztam, és a tengerbe estem néhányadmagammal. Alláh egy fadézsát küldött megmentésemre; ráültem, és addig úszott velem, míg a hullámok ki nem vetettek erre a szigetre." Amikor meghallotta szavaimat, kézen fogott, és így szólt: "Gyere velem." És vele mentem. Lebocsátkozott velem a föld alá egy üregbe, és egy nagy, föld alatti terembe léptünk. Leültetett a terem közepén. Hozott valami ennivalót, és én, mivel éhes voltam, ettem, amíg jól nem laktam, és erőre nem kaptam. Ekkor azután kikérdezett a körülményeimről, élményeimről, és én töviről hegyire elmeséltem neki viselt dolgaimat. Elcsodálkozott a történetemen, és amikor befejeztem mondanivalómat, azt mondtam: "Ó, uram, Alláhra kérlek, ne haragudj rám. Én őszintén közöltem veled körülményeimet és viselt dolgaimat, nagyon szeretném most, ha te mondanád meg, ki vagy, miért ülsz itt ebben a föld alatti teremben, és mi okból van az a ló a tengerparton kikötve." Ő így felelt: "Tudd meg, hogy többen vagyunk itt a sziget partjain szétszórva. Mi El-Mahradzsán király lovászai vagyunk, összes lovai a mi kezünkre vannak bízva. Minden hónapban újholdkor idehozzuk a nemes kancákat, amelyek még fedezetlenek, kikötjük őket a szigeten, elrejtőzünk a föld alatti teremben, hogy ne lásson senki. És a tenger ménje megszimatolja a kancákat, kijön a szárazföldre, körülnéz, nem lát senkit, ráugrik a kancára, és elvégzi a párosodást, majd leszáll róla, és el akarja vinni magával, de az nem tud vele menni a kikötőpányva miatt. A mén harsányan nyerít, megrugdossa, döfködi, üti a kancát. A nagy nyerítésből tudjuk, hogy a tengeri mén már leszállt a kancáról, előjövünk, nagyot kiáltunk rá, ő megijed tőlünk, és visszamerül a tengerbe. A kancák pedig teherbe esnek, és ellenek olyan csikókat - csődört, kancát -, amelyek egy kincstárnyi pénzt megérnek, és nincs párjuk az egész földkerekségen. Most van az ideje, hogy a mén előjöjjön, és ha Alláh úgy akarja, elviszlek magammal El-Mahradzsán királyhoz, és majd megmutatom neked a városunkat. De tudd meg, ha véletlenül nem találkozol velünk, senki mást ezen a helyen nem találsz, és nyomorultul elpusztulsz, hogy még híredet sem hallja senki. De hadd legyek én az életed megmentője, az, aki visszasegít a hazádba."

Áldottam érte, nagyon megköszöntem jóságát és szívélyességét. És míg mi így beszélgettünk, hát egyszerre csak kiszállt a tengerből a mén, óriási ordítással nyerített, aztán ráugrott a kancára, s mikor vágyát lecsillapította vele, leszállt róla, és magával akarta vinni, de nem tudta. A kanca rúgott, nyerített. Ekkor a lovász vette kardját és pajzsát, előjött a terem ajtaján, odakiáltott társaihoz mondván: "Jertek elő, itt a csődör!" S ütögette kardjával a pajzsot, és a többiek kiáltozva előjöttek lándzsáikkal. A mén megijedt, hordta az irháját, belepottyant a tengerbe, mint egy bivaly, és eltűnt a vízben. Ezután a lovász leült egy kicsit pihenni, majd előjöttek társai, mindegyik egy-egy kancát vezetett. Megláttak engem a lovász mellett, és megkérdezték, mi járatban vagyok. Én elmeséltem nekik, amit már elmondtam. Most abroszt terítettek, és enni kezdtek. Megkínáltak engem, és én velük ettem. Azután felkeltek, lóra ültek, s elvittek magukkal; alám is adtak egy lovat.

Útnak indultunk, és addig mentünk, amíg el nem érkeztünk El-Mahradzsán király városába. A király elé járultak, és elmondták neki történetemet. A király látni kívánt engem. Ekkor hozzávezettek, színe elé állítottak. Üdvözöltem a királyt, ő viszonozta üdvözlésemet. Istenhozottal köszöntött, nyájasan istenéltessent kívánt, aztán kikérdezett körülményeimről, és én elmondtam mindent, ami velem történt, töviről hegyire mindent, amit tapasztaltam. A király nagyon elcsodálkozott mindezen, s így szólt: "Ó, fiam! Alláhra, nagy volt a te szerencséd, és ha nem volna hosszú élet kimérve rád, nem szabadultál volna meg ezekből a bajokból. De hála legyen Alláhnak menekülésedért." Aztán igen kegyes volt hozzám, nagy tisztességben részesített, kérte, hogy lépjek közelebb, nyájasan és jóindulatúan elbeszélgetett velem. És megtett tengeri kikötője parancsnokának: az volt a tisztem, hogy lajstromozzam az arra vitorlázó hajókat. És ott voltam oldalán ügyeinek intézésében, ő pedig kegyeiben részesített, mindenképpen elhalmozott adományokkal, szép és értékes ruhákba öltöztetett, és igen közel férkőztem hozzá, mint az alattvalók ügyeinek szószólója és elintézője. Így tartott ez hosszú ideig; de valahányszor a tenger partján haladtam el, megkérdeztem az arra hajózó kereskedőket, tengerészeket, merre van Bagdád városa, talán valamelyik hírt tud adni róla, és útnak indulhatok vele, visszatérhetek szülőföldemre. De nem ismerte a várost egyik sem, és nem tudott senkit, aki arrafelé megy. Ez nagyon lesújtott; a hosszú távolléttől már búskomorságba estem. S így folyt megint az életem hosszú ideig, amíg egyszer egy nap elmentem, és beléptem El-Mahradzsán királyhoz, és egy indusokból álló társaságot találtam nála. Üdvözöltem őket, és ők viszonozták az üdvözlést, istenhozottal köszöntöttek, és szülőföldem után érdeklődtek.

Aztán én kérdeztem tőlük, merre van hazájuk. Megmagyarázták, hogy különböző nemzetiségből valók: van köztük sákirijja: ez a fajta a legelőkelőbb: nem zsarnokoskodnak senkin, nem erőszakoskodnak senkivel. És vannak köztük néhányan, akiket baráhimah néven neveznek: sohasem isznak bort, de szeretik az örömöket, a barátkozást, a vigasságot, tartanak tevét, lovat és marhát. És azt is közölték velem, hogy az indusok hetvenkét osztályra oszlanak. Igen-igen elcsodálkoztam rajta. El-Mahradzsán országában a többi sziget közt volt egy Kábit nevű sziget, ahol egész éjjel dobszó és dobpergés hallatszik. A szigetlakóktól és az utazóktól úgy értesültem, hogy szorgalmas és értelmes emberek lakják. És láttam arrafelé a tengerben egy kétszáz öl hosszú halat. És olyan halat is láttam, amelynek bagolyarca volt. Utazásomban sok csodát és ritkaságot találtam, de ha mindent elmondanék nektek, nagyon hosszúra nyúlnék a mesém. Sokszor felkerestem ezeket a szigeteket, és sok érdekességet tapasztaltam, míg egy szép napon, mikor épp a tengerparton álltam - kezemben, szokás szerint, a bot -, egyszerre egy nagy hajót láttam közeledni és benne kalmárokat. Amikor beért a város kikötőjébe és révébe, kapitánya bevonta a vitorlákat, kivetette a horgonyt, lebocsátotta a kikötőhidat, és a tengerészek a partra tették minden rakományukat. Lassan végezték a rakodást, mialatt én ott álltam, és lajstromoztam az árukat. Megkérdeztem a kapitányt: "Maradt még valami a hajón?" Azt felelte: "Igen, uram, van még velem áru a hajó fenekén, de tulajdonosa egy szigetnél a vízbe fúlt, mialatt idejöttünk, és a holmija nálunk maradt letétben. Azt tervezzük, hogy eladjuk, és a befolyt összegről írást állítunk ki, és kifizetjük a hozzátartozóinak Bagdádban, a béke otthonában." Megkérdeztem a kapitányt: "Hogy hívták azt az embert, az áru tulajdonosát?" Azt felelte: "Tengerjáró Szindbádnak hívták. Belefúlt a tengerbe, úgy vesztettük el." Mikor meghallottam szavait, fürkésző tekintettel néztem rá és felismertem. Nagyot kiáltottam, és azt mondtam neki: "Tudd meg, ó, kapitány, hogy én vagyok annak a holminak a gazdája, akiről szóltál, én vagyok a tengerjáró Szindbád, aki leszállt a hajóról a szigetre azokkal a kereskedőkkel, akik szintén partra szálltak. És amikor megmozdult az a hal, amelyen tartózkodtunk, te meg ránk kiáltottál, akkor, aki tudott, eljutott a hajóra, a többi belefúlt a tengerbe. Én is ottmaradtam a habok között, de Alláh - magasztaltassék a neve! - megőrzött engem, és megmentett a vízbefúlástól egy nagy dézsa segítségével, amelyet az utasok a mosáshoz használtak. Ráültem, a lábammal eveztem, a szél és a hullám kedvezett, és végre elérkeztem ehhez a szigethez. Partra szálltam, Alláh - magasztaltassék a neve! - megsegített, és találkoztam El-Mahradzsán király lovászaival, ezek magukkal vittek, amíg elérkeztünk ebbe a városba, és bevezettek El-Mahradzsán királyhoz. Neki elmondtam a történetemet, és ő elhalmozott jótéteményeivel, és megtett a város kikötőjének lajstromvezetőjévé. Meggazdagodtam az ő szolgálatában, és sokra vittem mellette. Szóval: az az áru, amelyet viszel, az én portékám, az én tulajdonom."

A kapitány felkiáltott: "Nincs másutt erő és nincs hatalom, csak a magasztos, nagy Alláhnál! Már senkiben sincs tisztesség, se lelkiismeret!" - "Hallod-e kapitány - szóltam neki -, miért beszélsz így, amikor hallottad a történetemet?" A kapitány így felelt: "Mivel te megtudtad, hogy van olyan rakományom, amelynek tulajdonosa belefúlt a tengerbe, hát jogtalanul meg akarod kaparintani a jószágot. De elszámítottad magadat! Mi jól láttuk, amint vízbe fulladt, és vele együtt jó néhány útitársa, akik közül senki sem menekült meg; hát hogyan állíthatod, hogy te vagy az áruk tulajdonosa?" Így szóltam: "Te, kapitány, hallgasd meg a történetemet, és érts a szóból, akkor majd világos lesz előtted az én igazam, mert bizony a hazugság a képmutatók ismertetőjele." És most elmeséltem a kapitánynak mindent, ami velem történt attól kezdve, hogy elindultam vele Bagdád városából, addig, amíg megérkeztünk ahhoz a szigethez, amelyen tengerbe merültünk, aztán elmondtam még néhány körülményt, amely köztem és közte felmerült. Most végre a kapitány és a kereskedők meggyőződtek igazamról, felismertek, szerencsét kívántak megmenekülésemhez, és mindnyájan azt mondták: "Alláhra, nem gondoltuk, hogy megmenekültél a vízbefúlástól, de Alláh új élettel ajándékozott meg." Aztán átadták az áruimat; megtaláltam rajtuk a nevemet - nem hiányzott egy darab sem. Felbontottam a csomagokat, kivettem belőlük néhány értékes és drága árut, a tengerészek meg utánam hozták a királyhoz, akinek ajándékul adtam őket. Elmondtam a királynak, hogy ez az a hajó, amelynek utasa voltam, tudtára adtam, hogy árumat hiánytalanul és épségben visszakaptam, és hogy az átnyújtott ajándék azokból való. Elcsodálkozott a király mindezeken nagy álmélkodással, és nyilvánvalóvá lett előtte, hogy az igazat beszéltem mindenben, amit neki mondtam. Nagyon megszeretett, túláradó kegyekben részesített, és ajándékomat gazdagon viszonozta. Azután nagy nyereséggel eladtam az egész rakományt és minden holmimat, a kapott összegen pedig sok árut, használati tárgyat és szerszámot vásároltam a városban. És amikor a hajósok indulni készültek, elmentem a királyhoz, megköszöntem jóságát és kegyét, és engedélyt kértem, hogy visszatérhessek szülővárosomba, az enyéimhez. A király istenhozzádot mondott, és az utazásomhoz dúsan megajándékozott a városban kapható mindenféle portékával. Elbúcsúztam tehát tőle, hajóra szálltam, és elvitorláztunk Alláh kegyelméből, akinek magasztaltassék a neve. A szerencse mellénk szegődött, a sors segítő kezet nyújtott, és éjjel-nappal utaztunk, amíg épségben megérkeztünk Baszra városába. Ott partra szálltunk, és pihentünk egy kis ideig. Örültem, hogy épségben megmaradtam, és viszontláthattam hazámat. Majd útnak indultam Bagdád városába, a béke otthonába, nagy mennyiségű, óriási értékű portékát, holmit és felszerelést hozva magammal.

Megérkeztem az utcámba, beléptem házamba, és elém sietett egész családom, minden barátom. Vásároltam magamnak szolgákat, kísérőket, rabszolgákat, rabszolganőket és szerecseneket, szóval igen előkelő úr lettem. Vettem házakat, telkeket, birtokokat, többet, mint azelőtt volt. Sokat érintkeztem ismerőseimmel, sok barátságot kötöttem, még többet, mint azelőtt.

És elfelejtettem minden fáradságot, kínlódást, vesződséget, számkivetettséget; elfeledtem, hogy mennyi vész viharzott el felettem, nem törődtem egyébbel, mint a gyönyörökkel, a vigassággal, finom ételeket ettem, válogatott italokat ittam. És így folyt az életem. Ez volt az első utazásom. És holnap, ha Alláh éltet, elmondom nektek hét utazásom másodikának a meséjét.

Ezután a tengerjáró Szindbád a szárazföldi Szindbádot ott tartotta vacsorára, és kiméretett neki száz mithkál aranyat. És így szólt hozzá: "Nagyon megörvendeztettél ma kedves társaságoddal."

A teherhordó pedig hálálkodott, fogta az ajándékokat, és ment útjára. Elgondolkozott rajta, mi minden érheti az embert, mi minden eshet meg vele, és igen-igen csodálkozott. Otthon lefeküdt és elaludt.

Mikor pedig a reggel beköszöntött, elment a tengerjáró Szindbád házához, bement hozzá. Szindbád istenhozottal fogadta, nyájas volt hozzá, leültette maga mellé. És amikor a társaság többi tagja is megérkezett, ételt-italt hordatott fel. Szépen telt az idő, felvidult a lelkük, és ekkor a tengerjáró Szindbád beszédbe kezdett, és így szólt:



A tengerjáró Szindbád második meséje,
vagyis a második utazás

Tudjátok meg, ó, barátaim, hogy mikor benne voltam az élvezetek sodrában, a vigasságok teljében, amikről tegnap már szóltam nektek, egy szép napon kedvem kerekedett az emberek országait beutazni, vágyam támadt, hogy adják-vegyék, bekalandozzak országokat-szigeteket, hogy pénzt keressek.

Magamhoz vettem hát a vagyonomból egy nagyobb összeget, bevásároltam az utazáshoz szükséges mindenféle árut, összecsomagoltam, aztán kimentem a kikötőbe, és amint ott szemembe ötlött egy új és csinos, jó vitorlákkal, népes személyzettel és minden kényelemmel felszerelt hajó, felhordattam rá a rakományomat, és több kalmárral együtt még aznap tengerre is szálltam.

Jó utunk volt, tengerről tengerre, szigetről szigetre haladt a hajónk, és mindenütt, ahol kikötöttünk, körénk gyűltek a kereskedők, az ország nagyjai, vevők és kalmárok, és adtunk-vettünk meg csereberéltünk. Így ment a sorunk, amíg a végzet egy szép szigetre nem vetett bennünket, ahol lombos fákon, terhelt ágon, ért gyümölcsök lengedeztek, virágokból jó illatok terjedeztek, madárhangok zengedeztek, alant folyók csergedeztek, de ameddig a szem ellátott, sehol ember, ház-tűz nem volt. A kapitány lebocsátotta a horgonyt, a kalmárok és az utasok partra szálltak a szigeten, sétálgattak a fák alatt, hallgatták madarak dalát, dicsőítették az egy Isten hatalmát, csodálták a leghatalmasabb király uralmát.

Én is partra szálltam a többiekkel, fák közt csörgedező tiszta forrás mellé telepedtem le, és ott, mivel valami ennivalót is hoztam magammal, hozzáláttam a falatokhoz, amikben engem Alláh - magasztaltassék az ő neve! - kegyelmében részesített. Ám a szellő oly kellemesen és simogatóan fújdogált, és oly könnyű lett a lelkem, hogy bágyadtság szállt reám, lepihentem és mély álomba merültem. Így élveztem a jóleső fuvalmat és fűszeres jó illatot, de amidőn ismét felserkentem, se földi, se földöntúli lényt nem találtam, mert a hajó minden utasával továbbvitorlázott. Velem sem kalmártársaim, sem a tengerészek nem gondoltak. Magam maradtam a szigeten. Jobbra-balra bolyongtam, de mivel egy teremtett lélekre sem leltem, keserves fájdalom fogott el, gondomban-bánatomban majdhogy epeömlést nem kaptam. Nem voltak velem földi javak, nem voltam ellátva enni-innivalóval sem. Így maradtam egyes-egyedül. Elhagyottságomban, csüggedt lélekkel és végső kétségbeesésemben így szóltam: "Addig jár a korsó a kútra, míg el nem törik. Ha első ízben ép bőrrel meg is menekedtem és jótét lélekre találtam, aki kiszabadított a szigetről, és emberlakta vidékre vitt magával, most hogy remélhetem, hogy rábukkanok valakire, aki lakott tájra vezérelne?" És nagy-nagy sírásba-jajgatásba fogtam szomorúságomban, kétségbeesetten átkoztam magamat, hogy megint belekeveredtem az úti viszontagságba, pedig mily nyugodtan ültem házamban és otthonomban, élveztem finom ételeket, italokat, hordtam finom ruhákat, nem voltam híján se pénznek, se semmiféle jónak.

Szántam-bántam keservesen, hogy búcsút mondtam Bagdád városának, és megint tengerre szálltam, pedig mennyi szörnyű veszélyen estem keresztül első utamon, és hajszál híja volt, hogy oda nem vesztem. Azt mondtam: "Alláh teremtményei vagyunk, és hozzá térünk vissza!" Aztán őrjöngeni kezdtem, akár az eszelős. Majd felkeltem, keresztül-kasul jártam a szigetet, mert ülni egy percig sem volt sehol nyugtom. Felmásztam egy magas fára, tetejéről jobbra-balra szemlélődtem, de csak eget, vizet, fákat, madarakat, szigeteket és homokzátonyt láttam. De amint még élesebben kémlelődtem, a sziget távolában egy fehér tárgyat vettem észre. Leszálltam a fáról, és feléje tartottam, amíg csak el nem értem, és lám, egy magasan az ég felé törő, hatalmas méretű kupolát pillantottam meg. Közelebb léptem, körüljártam, de semmiféle ajtót nem találtam az épületen, sem erőm, sem ügyességem nem volt, hogy sima tetejére felmásszak. Megjelöltem hát azt a helyet, ahonnan kiindultam, körüljártam a kupolát, és megmértem a kerületét, és íme, ötven lépést tett ki. Aztán elkezdtem töprengeni, hogyan juthatnék a belsejébe.

Alkonyodott, és a nap már nyugovóra hajlott, amikor egyszerre csak a napot eltakarta valami a szemem elől, és a világ elsötétedett. Először azt gondoltam, hogy felhő borult a nap fölé, de mivel éppen nyár volt, elcsodálkoztam és az égre tekintettem. Hát egy hatalmas testű, óriási madarat pillantottam meg, amint messzire széttárt szárnyakkal lebegett az űrben, és röptében elsötétítette a napot a sziget felett. Még jobban elámultam, és eszembe jutott egy történet, amit egykor régen utazóktól meg világot járt emberektől hallottam. Azt tudniillik, hogy él valamelyik szigeten egy óriási madár, rúkh a neve, és kicsinyeit elefántokkal eteti. Rájöttem hát, hogy ez a kupola nem más, mint a rúkh-madár tojása. Amíg így elálmélkodtam, Alláhnak, a hatalmasnak művén, a madár leereszkedett a kupolára, szárnyával befedte, hogy kiköltse. Lábait a földre kinyújtotta maga előtt és elaludt - dicsértessék Ő, aki sohasem alszik! Ekkor felkeltem, leoldottam fejemről turbánomat, szétterítettem és megcsavartam, míg kötélformájú nem lett. Aztán derekam köré kötöttem, és szorosan a madár lábához erősítettem magamat, és így szóltam magamban: "Talán majd elvisz valami országba, városba, emberek közé. Jobb lesz, mint itt ezen a szigeten ülni." Egész éjjel virrasztottam, mert attól féltem, hogy elalszom, és majd nem tudok róla, mikor repül el velem a madár. És amint hajnalodni kezdett, és beköszöntött a reggel, a madár hatalmas rikácsolással leszállt a tojásról, és a levegőbe emelkedett velem, olyan magasra, hogy azt hittem, már elérte az ég csúcsát, aztán lassan leereszkedett a föld felé, és egy magaslatra szállt le. Amint talajt értem, szaporán, szörnyű félelemben (pedig a madár észre sem vett) leoldottam kötelékeimet. És miután nagy remegve lecsavartam a turbánomat a lábáról, odábbálltam. A madár pedig karmaival felragadott valamit a földről, és az ég felé emelkedett, és amint szemügyre vettem, láttam, hogy éktelen hosszú és hatalmas nagy kígyó, amivel a tenger felé tovarepült. Elámulva mentem tovább és észrevettem, hogy magaslaton vagyok, a magaslat lábánál pedig nagy, széles, és mély völgykatlan terjeszkedik, amelyet a felhőkig érő, óriási hegység vesz körül. Csúcsai olyan felmérhetetlenül magasak, hogy még a szem sem követheti, megmászni meg éppen lehetetlen. Erre a látványra megint szidtam magamat meggondolatlan lépésemért és felkiáltottam: "Bárcsak maradtam volna a szigeten! Jobb volt ott, mint ebben a vadonban: ott ehettem a fák gyümölcseiből, ihattam a folyók vizéből, de ezen a helyen nincs se fa, se gyümölcs, se víz. Nincs más hatalom és erő, csak a magasztos, nagy Alláhé. Alig menekülök az egyik veszedelemből, máris nagyobba és rosszabba esem!" Felkeltem és lelkemet megerősítve, bejártam a völgyet. Felfedeztem, hogy a földje gyémánt, az a kő, amelyik ásványt és ékkövet, porcelánt és ónixot is átfúr, amit se vas, se szikla meg nem sért, és amiből se levágni, se letörni nem tudunk mással, mint ólomkővel. Az egész völgy hemzsegett a kígyóktól és viperáktól, mindegyik akkora, mint egy pálmafa. Ilyen óriási állat még elefántot is elnyel, ha elébe kerül. Ezek a kígyók csak éjjelenként jöttek elő, nappal pedig elrejtőztek a rúkh-madár meg a sasok elől, nehogy azok megragadják és széttépjék őket. Ott voltam a völgy fenekén, és szántam-bántam tetteimet. Mondogattam magamban: "Alláhra, magam siettettem vesztemet!" A nap már alkonyatba hajlott, úgyhogy immár éji menedékhely után kellett néznem, mert a kígyók olyan iszonyatot keltettek bennem, hogy csak életemet féltettem; evés-ivás és egyéb eszembe sem jutott. Nem messze egy barlangot fedeztem fel, és amint közelebbről megnéztem, láttam, hogy szűk bejárata van. Beléptem, a bejáratot eltorlaszoltam egy ott fekvő nagy kővel, és azt gondoltam: "Íme, hogy e helyre beléptem, immár biztonságban vagyok, holnap, mihelyt hasad a hajnal, kimegyek és meglátom, mit rendel számomra a végzetem." De amint a barlang belseje felé fordultam, a túlsó végén óriási kígyót pillantottam meg, amint tojásait költötte. Testem megborzadt, és fejemet felemelve, a sors és a végzet kényére bíztam, mi lesz velem. Álmatlanul virrasztottam át az éjszakát hajnalpirkadásig, amikor is a követ, melyet a barlang bejárata elé hengerítettem, megint eltoltam, s mint az ittas ember, jutottam ki a barlangból, kábultan a hosszú virrasztástól, éhségtől és rémülettől. Bejártam a völgyet, és amint járok-kelek, hát egyszerre csak nagy darab hús esik elém a földre, de egy lelket se látok körös-körül. Igen elbámultam ezen, aztán eszembe ötlött egy történet, amit egyszer réges-régen kalmároktól, utazóktól meg vándoroktól hallottam. Éspedig, hogy a gyémánthegyek tele vannak rémítő borzalmakkal, és hogy senki oda el nem juthat. De kalmáremberek, gyémántkereskedők csellel mégis hozzájutnak a gyémántokhoz. Leölnek egy juhot, lenyúzzák, feldarabolják, és a friss húsdarabokat a környező hegyekről a katlan fenekére hajigálják; a nyers húsra aztán ráragad egynéhány drágakő. A kereskedők úgy hagyják a húst feküdni délidőig. Ilyenkor a sasok meg keselyűk leereszkednek, karmaikkal megragadják a húsdarabokat, és a hegytetőre repülnek velük. Mihelyt a kalmárok meglátják ezt, odarohannak és hangos kiáltozással elzavarják a madarakat a hús mellől, aztán a ráragadt köveket leszedik a húsról. Ezt otthagyják a madaraknak és ragadozóknak, a drágakövekkel meg továbbállnak. Csak ilyen csellel tudnak gyémánthoz jutni.

Amikor tehát megláttam a leölt állat húsát, és eszembe jutott ez a história, odamentem az állati hullához, összeszedtem egy csomó gyémántot, beleraktam zsebeimbe meg ruháim redői közé, övembe, turbánomba, ruhámba tömködtem. És amint javában dolgozom, megint lezuhan egy levágott nagy juh teteme. Hozzákötöttem magamat a turbánommal, aztán hanyatt feküdtem, a hústömeget pedig a mellemre tettem és belekapaszkodtam. Hát egyszerre csak rászállt egy keselyű a hullára, karmai közé kapta, és felemelkedett vele a levegőbe, én meg ott lógtam rajta. És addig repült, míg egy hegycsúcsra nem ért a prédájával. Ott leszállt, és neki akart kezdeni a falatozásnak. De ekkor mögötte nagy rikoltozásba, dörömbölésbe fogtak, úgyhogy a sas riadtan röppent fel. Leoldottam magamat a juh-tetemről, és vérfoltos köntösömben ott álltam mellette, amikor hirtelen előtűnt a sast megriasztó kalmár. Amint megpillantott, rémületében és ijedségtől reszketve egy szót sem tudott szólni, de odament a húshoz és megfordította. És mivel nem talált rajta semmit, hangosan felkiáltott: "Alláhhoz menekülünk az átoksújtotta Gonosz elől! Ó, micsoda nagy baj! Micsoda nagy kár! Mi lehet az oka?" Akkor odaléptem hozzá, és most megkérdezett: "Ki vagy, és miért jöttél ide?" Így feleltem: "Ne félj, és ne csüggedj, mert ember vagyok, a legkülönb fajtából való kereskedő, és nagyszerű kalandot, különös történetet éltem át, merthogy mi módon kerültem ezekbe a hegyekbe meg a völgybe, az valóban csodálatos história. Ne félj. Azt kapsz tőlem, amiben majd nagy örömöd telik, mert egész halom gyémánt van nálam, és adok belőle neked annyit, hogy meg leszel elégedve. Hisz minden egyes gyémántdarab különb mindannál, amihez egyébként hozzájutottál volna. Tehát ne szomorkodjál, és ne félj." A férfi megköszönte szavaimat és megáldott; aztán elbeszélgettünk. Nemsokára előkerült a többi kalmár is. Ezek is mind úgy dobálták le húsdarabjaikat. Amikor hozzánk értek, üdvözöltek és szerencsét kívántak megmenekülésemhez. Aztán magukkal vittek, én meg elbeszéltem nekik egész történetemet, minden útikalandomat, miként kerültem a völgykatlanba, és hogyan menekültem el. Azt a kereskedőt, akinek állatához hozzákötöttem magamat, megajándékoztam egy marék kővel, szörnyen megörült neki, megáldott és hálálkodott. A kereskedők pedig ekként szóltak: "Alláhra, új életet adott neked a sors, mert arról a helyről még senki se került ki elevenen, ezért dicsértessék Alláh megmenekülésedért!"

A kereskedők kellemes, biztonságos helyen háltak, és én is velük töltöttem az éjt. Kimondhatatlanul boldog voltam, hogy megmenekültem, kijutottam a kígyók völgyéből, és emberlakta helyre kerültem. Mikor pedig eljött a reggel, felkerekedtünk és áthaladtunk a magas hegységen, a völgy alján pedig láthattuk a rengeteg kígyót. És addig mentünk, míg végre egy nagy és szép szigeten fekvő kerthez nem értünk. Itt akkora kámforfák nőttek, hogy száz ember is elpihenhetett az árnyékukban. Ha valakinek kámfor kell, csak megfúrja valami hosszú eszközzel a fa törzsét, és fölfogja a fa nedvét, ez a folyékony kámfor aztán megkeményszik, mint a gumi, a fa maga pedig elhal, és tüzelőnek használják. Egyfajta vadállatot is találtunk ezen a szigeten, rinocérosznak hívják. Úgy legel, mint nálunk a szarvasmarha vagy a bivaly, de a teste nagyobb, mint a tevéé, és zsenge faleveleket eszik. Az óriási állatnak feje közepén tíz rőfnyi hosszú, vastag szarv van, rajta emberi alak rajza látható. Különös szarvasmarhák is élnek a szigeten. Tengerészek és hegyet-völgyet bekalandozó vándorok mesélték nekünk, hogy a rinocérosz egy nagy elefántot is fel tud nyársalni a szarvával, aztán nyugodtan legel tovább a szigeten meg a tengerparton. De ha a szarván elpusztul az elefánt, és a zsírja, amint a napon megolvad, a rinocérosz szemébe kerül, akkor megvakul, és ottmarad fekve a tengerparton. Akkor jön a rúkh-madár, és karmaiba ragadja elefántostul, és elviszi eleségül a fiainak. Aztán láttam még sokféle bivalyt is, amilyen mifelénk nem akad.

Gyémántjaimat, melyeket a kígyóvölgyből hoztam és zsebeimbe rejtettem, itt becseréltem az országnak áruira és termékeire, teherhordókat, sőt még arany- és ezüstpénzt is adtak. Én pedig tovább vándoroltam a kereskedőkkel, és bejártam az emberek országait, mindent, amit Alláh teremtett, völgyről völgyre, városról városra, és adtunk-vettünk, amíg elértünk Baszra városába. Ottmaradtunk néhány napig, aztán elmentünk Bagdádba, a béke hónába.

Siettem utcámba, bementem a házamba, dúsan megrakodva gyémánttal, arannyal, mindenfajta csodálatos javakkal és árukkal. Felkerestem rokonaimat, barátaimat, alamizsnát osztottam, adakoztam, ajándékokat adtam, és minden rokonomat, barátomat megörvendeztettem. Aztán jól ettem-ittam, szép ruhába öltözködtem, barátaimmal, ismerőseimmel mulatoztam, és vidám szívvel, játék, tréfa és egyéb szívet vidító időtöltés közt lassan-lassan elfeledtem, mennyi vész viharzott el felettem. Aki csak hallotta, hogy hazatértem, meglátogatott és érdeklődött útikalandjaimról meg az idegen országok körülményeiről, én meg meséltem nekik, elmondtam minden kalandomat és az átélt veszélyeket. Az emberek felette elcsodálkoztak sok kiállott viszontagságomon, és szerencsét kívántak épséges hazaérkezésemhez.

Ez a vége második utazásom élményeinek, és holnap, ha Alláh úgy akarja, elbeszélem nektek a harmadik utat.


Amidőn a tengerjáró Szindbád a szárazföldi Szindbádnak elmondta második utazását, és az elbeszélés véget ért, mindnyájan igen bámultak a hallottakon. Azután együtt elköltötték az estebédet, és Szindbád ismét meghagyta, hogy számoljanak ki a teherhordónak száz arany mithkált. A teherhordó az ajándékkal útjára indult. Még hazaérve is hálálkodott, és Alláh áldását kérte vendéglátó gazdájára. Nemsokára rávirradt az éjszakára bíbor hajnal fénysugára, felkelt a teherhordó Szindbád, elvégezte reggeli imáját, és megint a tengerjáró Szindbád háza felé tartott, annak parancsa szerint. Amint belépett hozzá, szép reggelt kívánva üdvözölte, mire Szindbád istenhozottal fogadta, és leült vele, amíg a többi barátja és vendége meg nem érkezett. Aztán ettek-ittak, és amikor vidám, derűs kedvvel együtt ültek, a tengerjáró Szindbád felvette a szót, és így beszélt:



A tengerjáró Szindbád harmadik meséje,
vagyis a harmadik utazás

Figyeljetek, testvéreim, halljátok harmadik utazásom történetét, mert ez még csodálatosabb, mint az előbbiek, amelyeket elmeséltem. De Alláh, a rejtett dolgok ismerője, mindent jobban tud. Nos, azokban a régmúlt időkben, amikor megjöttem második utazásomról, és nagy vidámságban, nagy örömben éltem, boldogan élveztem a szabadulást és a nagy vagyont, amelyet szereztem, ahogyan tegnap elmeséltem, mert Alláh megtérítette nekem mindazt, amit elvesztettem. Jó ideig éltem Bagdád városában vidáman, derűsen, boldogan, mulatozva, amíg lelkemben ismét fel nem támadt a vágy utazás, kalandok után, és kedvet kaptam, hogy megint kereskedjem, nyereségre, haszonra tegyek szert, mert a lélek hajlik a rosszra. Nekikészülődtem tehát, nagy tömeg árut vásároltam be a tengeri utazáshoz, bálákba csomagoltam őket, elindultam velük Bagdád városából Baszra városába. Kimentem a tengerpartra, és megláttam egy hatalmas hajót: rajta sok kalmár és utas, csupa jófajta nép, jókedvű, derék ember, igazhitű, becsületes férfiú.

Felszálltam a hajóra, és elindultam a magasztos Alláh nevében, az ő segítségével és támogatásával biztonságos útnak nézve elébe. És szakadatlanul hajóztunk tengerről tengerre, szigettől szigetig, várostól városig, és mindenhol, ahol csak tartózkodtunk, adtunk és vettünk, csupa öröm és vigasság közepette. Így ment a sorsunk, amíg egy nap a nyílt vízen vagyunk, és körülöttünk zúg a tenger habja, fodrát a bősz ár veri-csapja, és egyszerre csak látjuk, hogy a kapitány, aki a hajó pereméről vizsgálja a tenger tájait, elkezdi arcát csapkodni, bevonatja a vitorlákat, lebocsáttatja a horgonyt, aztán tépi a szakállát, meghasogatja a ruháit és kiabál-ordít. Megkérdeztük tőle: "Mondd, kapitány, mi a baj?" Ekkor azt felelte: "Ide figyeljetek, utasok, Alláh irgalmazzon nektek. A szél úrrá lett fölöttünk, és kisodort bennünket a nyílt tengerre. Szerencsétlenségünkre a végzet hatalma idevetett a szőrösöknek, ennek a majomfajta népnek a hegyéhez, ahonnan pedig még teremtett lélek vissza nem jött, ha egyszer odakerült. Szívemben mindnyájunk vesztét érzem." Alig fejezte be beszédét, már körül is fogták a hajót a majmok minden oldalról. Akkora tömegben lepték el a fedélzetet, mint a sáskahad. Féltünk, hogy ha egyiküket megöljük vagy megütjük, vagy csak elriasztjuk, széthordják áruinkat, felszerelésünket, és megölnek mindnyájunkat, olyan töméntelen nagy számban voltak. Mert bizony: bátorság tömeggel szemben botorság. Ronda állatok ezek, egész testüket fekete szőr fedi, akárcsak egy nemeztakaró; rémület rájuk nézni is. Senki nem érti a nyelvüket, nem is tudja, voltaképpen micsodák, mert az embert kerülik. Sárga szemük, fekete pofájuk van, alacsony termetük alig négyarasznyi. Fölmásztak az árbocra, fogukkal szétvágtak, szétharapdáltak minden kötelet, úgy, hogy a hajó engedett a szélnek, a hegyhez sodródott, neki a partnak. Most megragadták a kalmárokat meg a tengerészeket, és a szigetre hurcolták őket, azután a hajóval és mindennel, ami rajta volt elhajóztak, minket pedig hátrahagytak a szigeten. És a hajó eltűnt szemünk elől, nekünk pedig fogalmunk sem volt róla, merre mentek el vele. Bejártuk a szigetet, földje termékeiből, gyümölcseiből és zöldségféléiből táplálkoztunk, s patakjaiból ittunk. Egyszerre csak a sziget közepén egy lakóházhoz hasonló épületet pillantottunk meg. Amint közelebb mentünk hozzá, láttuk, hogy erős és magas falakkal körülvett vár előtt állunk, ébenfa kapujának mind a két szárnya tárva volt. Beléptünk a kapun, mögötte tágas, udvarszerű térséget találtunk, ekörül pedig sok hatalmas kaput. A szemben levő oldalon nagy, magas kőfal állott, meg tűzhelyek, rajtuk főzőedények, körülöttünk pedig elszórt csontok, de élő lélekkel nem találkoztunk. Szerfelett elbámultunk ezen, leültünk a vár udvarára, de hamarosan elnyomott bennünket az álom, és aludtunk délelőttől napnyugtáig. Egyszerre csak megrendült alattunk a föld, és a légből hangos zúgást hallottunk. Felnéztünk, hát egy fekete, emberformájú, pálmafa nagyságú óriási szörnyeteget láttunk leszállni a vár tetejéről. Felénk tartott. Két szeme olyan volt, mint két tüzes láng, szemfogai akkorák, mint a vaddisznó agyara, a szája akár a kút nyílása, ajka úgy lógott le a mellére, mint a tevéé, a füle, mint a takaró, omolt a vállára, ujjának körmei meg olyanok voltak, akár az oroszlán karmai. Amint ezt a rémalakot megpillantottuk, majd eszünket vesztettük. Olyan rémület és iszonyat fogott el, hogy ijedtünkben szinte holttá váltunk.

Amikor ez az óriás földet ért, leült a kőpadra, de hamarosan megint felkelt, felénk tartott, kalmártársaim közül éppen engem ragadott kézen, magasra emelt a levegőbe, megtapogatott, mint a mészáros a vágómarháját szokta, és mint apró falatkát forgatott a kezén ide-oda. De mivel az út viszontagságaitól és hányattatásaitól gyöngének, lesoványodottnak talált, megint csak kieresztett kezéből, és egy társam után nyúlt. Ezt aztán, miután ugyanilyen módon ide-oda forgatta, tapogatta, szintén eleresztette. Így tapogatott végig mindnyájunkat, ide-oda forgatva bennünket, amíg csak a hajóskapitányra nem akadt. Ez kövér, zömök, széles vállú, jól megtermett ember volt, erőteljes, izmos férfi. Vele meg volt elégedve, megragadta, mint a mészáros az állatot, földhöz vágta, és egyetlen rúgással eltörte a nyakát, aztán hosszú nyársat hozott elő, a torkába szúrta, hogy a hátán jött ki a vége. Most nagy tüzet rakott, tűz fölé tette a nyársat a rája tűzött kapitánnyal, és addig forgatta a parázs fölött, amíg húsa meg nem pirult. Akkor levette a tűzről, maga elé tette, széjjeltépte, ahogy csirkét tép szét az ember, és felfalta, karmaival szaggatva le a csontról a húst. Amikor a húst elfogyasztotta, a csontokat lerágta, a pár megmaradt csontot a földre dobálta. Aztán megint leült, hamarosan pedig lefeküdt a kőpadra, és elnyomta az álom. Úgy horkolt, ahogy az átvágott gégéjű állat hörög; csak másnap reggel ébredt fel, és akkor elment útjára.

Amikor megbizonyosodtunk róla, hogy elment, panaszos beszédbe kezdtünk, és sirattuk a sorsunkat. "Ó, bárcsak inkább a tengerbe fulladtunk volna, vagy a majmok ettek volna meg! Könnyebb halál lett volna, mint izzó szénparázson sülni! Gyalázatos halál ez, de legyen meg Alláh akarata. Nincs más hatalom és erő, csak a magasztos nagy Alláhé. Nyomorultul kell itt elpusztulnunk, soha senki meg nem tudhatja, mi lett velünk, és nincs menekvés innen." Felkeltünk és bejártuk a szigetet, hátha találunk rejtekhelyet, hátha elmenekülhetünk; már semmibe se vettük a halált, csak ne kelljen tűzön pörkölődni. De nem találtunk búvóhelyet, és amikor ránk esteledett, nagy féltünkben megint csak visszatértünk a várba és leültünk. Nemsokára hirtelen megrendült alattunk a föld, és az a fekete szörnyeteg megint felénk tartott, mint első ízben. Egymás után megforgatott bennünket, amíg ínyére valót nem talált, ezt azután megragadta, és ugyanúgy bánt vele, mint előző nap a kapitánnyal. Megsütötte és a padon fölfalta, azután megint átaludta az éjszakát, és ismét úgy hortyogott, mint a félig levágott állat. Hajnalhasadáskor pedig felkelt, ment az útjára, és minket otthagyott, mint azelőtt. Összebújtunk és azt mondtuk: "Alláhra, ha tengerbe veszünk, és vízbe fúlva leljük halálunkat, jobb lett volna, mint itt nyárson sülni, és ily gyalázatos módon elpusztulni."

Ámde egyikünk így szólt: "Ide hallgassatok, testvéreim. Eszeljünk ki valami tervet, hogy ölhetnénk meg a szörnyeteget, és szabadítanánk meg magunkat a szenvedéstől, hogyan szerezhetnénk az igazhivőknek nyugtot zsarnoksága és erőszaka elől." Ekkor így szóltam hozzájuk: "Figyeljetek rám, testvéreim. Ha meg kell neki halnia, akkor elsősorban ezeket a szálfákat meg valamennyit ebből a tüzelőfából hordjunk le a tengerpartra, és építsünk belőle tutajt; ha aztán valami módon megöltük őt, a tutajra szállunk, és vitetjük magunkat a tengerrel, ahová Alláh akarja, vagy itt várjuk meg, amíg hajó vetődik a sziget felé, és felvesz bennünket. Ha nem is sikerül őt meggyilkolnunk, akkor is tengerre szállunk tutajunkon, jóllehet vízbe fúlunk, de legalább nem vágnak le és sütnek meg nyárson. Ha megmenekülünk, életet nyerünk, ha meg tengerbe veszünk, mártírhalált halunk." Mindnyájan így feleltek: "Mindenre van bölcsen gondod! Úgy cselekszünk, amint mondod." Megegyeztünk a tervben, és mindjárt hozzá is láttunk, hogy valóra váltsuk. Fát hordtunk ki a várból, és tutajt építettünk belőle, és a parthoz kötöttük. Mikor valami élelmet is szereztünk a tutajra, megint visszatértünk a várba. Estefelé egyszerre csak megremegett alattunk a föld, és a fekete rém, mint mérges eb közeledett felénk, összevissza forgatott bennünket, végigtapogatott egyikünket a másik után, aztán egyet felkapott közülünk, és úgy bánt el vele, mint a másik kettővel.

Amikor lakomája után a padra dőlt és elaludt, és közben úgy hortyogott, mintha a menny dörögne, fölkeltünk, az ott heverő vasnyársakból felkaptunk kettőt, és erős tűzbe tartottuk, míg a hegye vörösen izzó nem lett, és úgy világított, mint a szénparázs. Akkor erős kézzel megmarkoltuk, odalopóztunk a horkoló fekete szörnyeteghez, és a két szemébe fúrtuk a nyársakat, minden erőnkkel nekifeszülve, úgyhogy álmában kioltottuk mind a két szemevilágát. Olyat kiáltott, hogy a szívünk is megremegett belé. Felugrott és kapkodott utánunk, meg akart fogni bennünket, de mi jobbra-balra szerteugrottunk, és nem láthatott minket. Mégis szörnyen féltünk tőle, alig hittünk menekvésünkben, és a halál torkában éreztük magunkat. Ő pedig a kapuhoz tapogatózott, és kiment hangos üvöltéssel, hogy a föld csak úgy rengett alattunk, és mi megdermedtünk a rémülettől. Amikor kilépett a várból, mi utána mentünk, és láttuk, hogyan keres bennünket folyton-folyvást. De egyszerre csak visszatért egy még nagyobb és iszonyúbb nőstény szörnyeteggel. Ennek láttára rémületünk teljében gyorsan leoldottuk az összetákolt tutajt, beugráltunk és ellöktük a parttól. A két szörnyeteg hatalmas sziklatömböket dobált utánunk, és majdnem mindnyájunkat agyon is ütött. Csak hárman maradtunk életben: én és két társam.

A tutaj minket, a három életben maradottat, egy szigetre sodort. Kóboroltunk rajta estélig, az éjszaka beálltával pedig éji nyugovóra tértünk. De hamarosan arra ijedtünk fel, hogy egy óriási, nagy hasú kígyó kúszik körülöttünk. Egyikünket megragadta, válláig bekapta, aztán egészen lenyelte, hogy csak úgy ropogtak a csontjai a testében, aztán tovább csúszott. Szinte megnémultunk a rémülettől, és gyászoltuk társunkat. Életünkért pedig nagy remegés fogott el, így szóltunk: "Alláhra, minő csodálatos dolog! Minden egyéb halál csak iszonyatosabb az előbbinél. Mily boldogok voltunk, hogy megmenekültünk a fekete szörny kezéből, de korai volt az örömünk. Nincs más hatalom és erő, csak a magasztos Alláhé! A feketéktől és a vízbefúlástól Alláh segítségével megszabadultunk, de hogyan menekülünk meg ettől az átkozott szörnyetegtől?"

Reggel felkeltünk, és bejártuk a szigetet. Gyümölcseiből ettünk, patakjaiból ittunk, amíg megint be nem esteledett. Ekkor egy hatalmas, magas fát találtunk; felmásztunk rá, és aludtunk a tetején. Én a legmagasabb ágra másztam fel. Amint leszállt az éj és besötétedett, előjött ismét a sárkány, jobbra-balra tekeregve közeledett a fához, amelyen ültünk, és kezdett felkúszni rá. Amint a társamat elérte, a válláig bekapta, és vele együtt szorosan a fa törzsére csavarodott, úgy hogy hallhattam, hogyan törnek össze a szerencsétlennek bordái a sárkány testében. Mikor aztán szemem láttára egészen felfalta szegényt, lekúszott a fáról és eltűnt, én pedig az egész éjt fenn töltöttem a fán. Hajnalhasadáskor, a kiállott aggodalmaktól és rémülettől holtra válva, leszálltam a fáról, és a tengerbe akartam vetni magamat, hogy megszabaduljak a földi kínoktól, de nem volt hozzá lelkierőm, mert bizony az élet mindenkinek drága. Így hát fogtam egy széles darab fát, és amilyen gyorsan csak bírtam, keresztben a lábam alá kötöttem, egy másikat a bal oldalamra, ugyanolyat a jobb oldalamra, ugyanolyat a hasamra, és egy hosszú, széles fadarabot a fejemre, keresztbe, mint amilyen a lábam alatt volt. Így körös-körül fával körülvéve a földre vetettem magamat, és úgy feküdtem ott, akár egy kamrácskában. Éjnek idején, mint rendesen, megjelent a sárkány, és amikor észrevett, felém tartott. De mivel a fadarabok miatt, amelyek körülkerítettek, nem tudott felfalni, körém csavarodott, én meg a rémülettől és iszonyattól félholtan meredtem rá. De mert sehogy sem tudott hozzám férni, nemsokára eleresztett, és hátrább vonult. Azután újból nekem támadt, de fapáncélom mindig megvédett. Így tartott ez naplementétől napkeltéig, amikor is, mihelyt kivilágosodott, és feljött a nap, éktelen dühvel továbbállt. Amint eltűnt a szemem elől, leoldoztam magamról a fadarabokat. A sárkánytól kiállott iszonyatok úgy elcsigáztak, hogy inkább holt voltam, mint eleven. Felkeltem és bekóboroltam a szigetet, amíg csak a tengerpartra nem értem. Hirtelen, amint kinéztem a láthatár felé, távol a nyílt tengeren hajót pillantottam meg. Leszakítottam egy nagy ágat egy fáról, hangos kiáltozással lóbáltam, és a hajósok így szóltak, amint észrevettek: "Meg kell néznünk, mi az ott, hátha ember." Közelebb jöttek, meghallották kiáltozásomat, kikötöttek a szigeten, és felvettek hajójukra. Kikérdeztek, és én töviről hegyire elmeséltem nekik, mi minden baj ért, milyen veszedelmeket állottam ki, és ők elcsodálkoztak, nagy álmélkodással. Majd felruháztak saját holmijukból, és befedték meztelenségemet, aztán ételt és italt hoztak. Amikor jóllaktam, friss édes vizet adtak innom, úgyhogy szívem megint megerősödött, lelkem felüdült, és mély nyugalom szállt belém. Dicsértem Alláht, a magasztosat, ki ismét életre keltett, és határtalan kegyelméért hálálkodtam neki. Vesztem már bizonyos volt, és íme, életben maradtam. Bátorságom ismét megnőtt, most már úgy tűnt nekem a kiállott küzdelem, mintha csak álmodtam volna.

Tovább utaztunk, és a szél a magasztos Alláh kegyelméből kedvezett nekünk, amíg egy szigethez nem értünk, amelynek neve Esz-Szelákit. Itt kikötött a kapitány. A kalmárok meg az utasok mind partra szálltak, előszedték portékájukat, hogy adjanak-vegyenek. A kapitány pedig hozzám fordult, és így szólt: "Ide figyelj. Szegény, idegen ember vagy, és amint beszéled, nagy veszedelmeken estél át. Ezért hát egy üzletet ajánlok, mert segítségedre akarok lenni, hogy hazádba visszatérhess, és életedben áldhass érte." És én feleltem neki: "Úgy legyen; imádkozni fogok érted." Ekkor így szólt: "Tudd meg, hogy volt egy útitársunk, aki az úton elveszett, és nem tudjuk, él-e, hal-e, mert semmit sem hallottunk felőle. Most rád szeretném bízni az ő báláit, add el ezen a szigeten, a haszon egy részét tartsd meg fáradságod és szolgálatod jutalmául, a többit magunkkal visszük Bagdádba, ott megtudakoljuk az elveszett ember atyafiságát, és átadjuk nekik az eladatlan árukat és az eladottaknak az árát. Van-e hát kedved átvenni ezeket az árukat, és a többi kalmárral együtt a szigetre menni?" Így feleltem: "Hallom és engedelmeskedem, uram. Te végtelenül jóságos vagy" - és hálálkodtam neki, és áldottam őt. A kapitány megparancsolta a teherhordóknak meg a tengerészeknek, hogy a szóban forgó portékát szállítsák a szigetre, és adják át nekem. A hajó írnoka megkérdezte: "Kapitány, melyik bálákat kell a teherhordóknak meg a tengerészeknek kihordaniuk, és melyik kalmár nevét írjam rájuk?" A kapitány felelte: "Írd rájuk a tengerjáró Szindbádnak a nevét, mert ő utazott velünk és fulladt a tengerbe a szigetnél, és azóta hírét sem hallottuk. Ezzel az idegennel adassuk el hát az áruit, fáradságáért az eladási ár egy részét hasznul neki adjuk, a többit pedig magunkkal visszük Bagdádba, és ott, ha Szindbádot feltaláljuk, átadjuk neki. Ha nem találjuk, akkor Bagdád városában élő rokonságának nyújtjuk át." Az írnok így felelt: "Ahogy mondod, ahogy teszed, dicséri a szíved, eszed." Amikor meghallottam a kapitánytól, hogy az áruk az én nevemmel voltak jelezve, így szóltam magamban: "Alláhra, a tengerjáró Szindbád, aki a szigeten visszamaradt, az én vagyok" - és nyugalmat, türelmet erőltettem magamra, míg a kalmárok kiszálltak a hajóból, és üzleteikről beszélgettek. Azután odaléptem a kapitányhoz és megkérdeztem: "Uram, tudod-e, miféle ember volt a tulajdonosa azoknak az áruknak, amiket nekem átadtál?" Ő így felelt: "Egyebet sem tudok róla, mint hogy Bagdád városában élt, tengerjáró Szindbádnak hívták, és hogy egy szigetnél, ahol kikötöttünk, sokadmagával közülünk a vízbe veszett, és azóta hírét se hallottuk." Most hangosan felkiáltottam, és így szóltam hozzá: "Kapitány, Alláh áldjon meg! Tudd meg, hogy én vagyok a tengerjáró Szindbád, és hogy nem fulladtam a vízbe. Hanem amikor horgonyt vetettünk annál a szigetnél, a többiekkel én is partra szálltam. Leültem a sziget partján egy kis magammal hozott harapnivalóval, élveztem a pihenést a szép helyen. De fáradtság fogott el, és elnyomott az álom. Amikor aztán megint felébredtem, sem a hajót, sem egy lelket nem találtam már ott. Ezek az áruk az én áruim, és a kalmárok mind, akik gyémánttal kereskednek, láttak engem a gyémánthegyen, és tanúskodhatnak, hogy én vagyok a tengerjáró Szindbád, mert én elbeszéltem nekik egész történetemet és élményeimet veletek a hajón, és azt is elmondtam nekik, hogy itt felejtettek engem, mert elaludtam, és fölébredve nem találtam egy élő lelket sem, ezután pedig az történt, ami történt." A kalmárok meg a hajósok szavaimat meghallották, körülvettek, egy részük hitt a szavaimnak, más részük meg csalónak tartott. De amikor a gyémántvölgyet említettem, felkelt az egyik kalmár, odajött hozzám, és így szólt a többiekhez: "Emberek, halljátok szavaimat. Amikor elmeséltem nektek ama végtelenül csodálatos útikalandomat, azt tudniillik, hogy levágott állatokat hajigáltunk le a gyémántok völgyébe, és hogy én is ledobtam egy húsdarabot, szokás szerint, a többiekkel együtt, ami úgy került vissza, hogy egy ember lógott rajta - nem akartátok elhinni, és hazugnak neveztetek." Ezek így feleltek: "Úgy van, ezt a történetet mondtad el, de mi nem hittünk neked." - "Nos, íme itt az az ember - folytatta a kalmár -, ő függött a levágott állaton, és ő adott kárpótlásul annyi gyémántot, amennyi az állathússal föl se kerülhetett volna; olyan becses gyémántokat, amilyeneknek párja nem akad sehol. Azután együtt utaztunk Baszra városába, ő ott búcsút vett tőlünk, mert hazájába készült, mi pedig szintén útnak indultunk szülőhazánk felé. Ő ez az ember, és a nevét is megnevezte, a tengerjáró Szindbád ő, és elmondta nekünk, hogyan vitorlázott el a hajó, és maradt egyedül a szigeten. És tudjátok, azért került most közénk, hogy szavaimban, amelyeket nektek mondtam, ne kételkedjetek. Az áruk az övéi mind, mert ő beszélt nekem róluk, mikor együtt voltunk, és szavainak igazsága most napvilágra került." Mikor a kapitány e kalmár szavait meghallotta, hozzám lépett, egy darabig élesen szemügyre vett, aztán megszólalt: "Mi volt az áruid jelzése?" Én feleltem: "Áruim jelzése ez és ez volt" - azután felsoroltam neki olyan dolgokat, amik kettőnk között történtek, amikor Baszrában hajójára szálltam; most már teljesen meggyőződött, hogy én vagyok a tengerjáró Szindbád. Megölelt, üdvözölt és megmenekülésemhez szerencsét kívánva, így szólt: "Alláhra, uram, csodálatos a te történeted, és rendkívüli a te eseted, ámde dicsértessék Alláh, aki megint egyesített bennünket, és vagyonodat, áruidat ismét visszaadta néked!"

Most a legjobb belátásom szerint intézkedtem az áruimról, és nagy örömömre sokat kerestem rajtuk ezen az utamon. Szerencsét kívántam magamnak megmenekülésemhez és vagyonom visszanyeréséhez. És kereskedtünk, amíg Esz-Szind országába nem értünk, ahol megint csak adtunk és vettünk.

Szind tengerében töméntelen csodálatos és különös dolgot láttam, így példának okáért egy tehén alakú halat, azután szamárhoz hasonló teremtményeket, kagylóból előbújó madarakat. Ezek tojásaikat a tengerbe rakják le, és ott is keltik ki, és sohase repülnek a tengerről szárazföldre. Ezután a magasztos Alláh engedelmével és kedvező széllel tovább hajóztunk, amíg szerencsés út után Baszrába nem érkeztünk. Néhány napig ott maradtam, aztán tovább indultam Bagdád felé.

Otthon felkerestem családomat, és köszöntöttem atyámfiait, barátaimat, és pajtásaimat. Boldog voltam, hogy ép bőrrel térhettem vissza hazámba. Sok ajándékot és alamizsnát osztottam szét, özvegyeket és árvákat ruháztam fel, barátaimat és pajtásaimat magam köré gyűjtöttem. És így éltem evés-ivás és vigadozás között, finom ételeket ettem, finom italokat ittam, barátkoztam, társaságba jártam, és teljesen elfeledtem, mennyi vész viharzott el felettem. Ezeket a csodálatos dolgokat tapasztaltam harmadik utazásomon, és holnap gyere el megint hozzám, hogy elmesélhessem negyedik utazásom történetét is, ami még bámulatra méltóbb, mint az első három utazásom volt.


Most megint meghagyta a tengerjáró Szindbád, hogy szokás szerint adjanak át száz arany mithkált a szárazföldi Szindbádnak, és állítsák fel az étkezőasztalokat; aztán az egész társaság estebédhez ült, és még sokáig álmélkodott a kalandos történeten. Miután a teherhordó Szindbád megkapta a tengerjáró Szindbádtól kiutalt pénzt, hazafelé tartott, és az éjt szállásán töltötte. S amikor végre-valahára rávirradt az éjszakára bíbor hajnal fénysugára, felkelt, elvégezte reggeli imáját, és elment a tengerjáró Szindbádhoz. Ez kedvesen és vidáman fogadta, és maga mellé ültette, amíg megérkezett a többi jó barát. Ekkor felhordták az ételeket, ettek-ittak, vigadtak. Majd a házigazda szót kért, és elmesélte nekik negyedik történetét.



A tengerjáró Szindbád negyedik meséje,
vagyis a negyedik utazás

Tudjátok meg, testvéreim, hogy amint Bagdád városába visszatértem, elfeledtem minden viszontagságot, atyámfiai, barátaim és pajtásaim körében pompás örömökben és dús kényelemben telt az életem. Elfeledkeztem minden kiállott borzalomról, egészen addig, amíg megátalkodott lelkem megint azt nem sugallotta, hogy idegen emberek országába menjek, és fölébredt a vágyam, hogy idegen emberfajtákat lássak, adjak-vegyek, pénzt keressek. Tengeri útra alkalmas becses árukat szereztem be, még több bálát vittem magammal, mint régebben, és Bagdádból Baszrába utaztam. Itt hajóra tettem rakományomat, és a város legelőkelőbb kalmárainak társaságában elvitorláztam. Alláh segítségével - magasztaltassék az ő neve! - hajónk kifutott a tengerre, melynek habját bősz hullámok verik-csapják, és kedvező széllel vitt a hajónk több éjen-napon át szigetről szigetre, tengerről tengerre. De egy napon ellenszél támadt. A kapitány, attól félve, hogy a nyílt tengeren elpusztulunk, horgonyt vetett, és a tenger közepén megállította a hajót. Amint ebben a helyzetben a fölséges Alláhhoz imádkoztunk, és megalázkodtunk előtte, hatalmas vihar tört ránk, apró darabokra szaggatta vitorláinkat, mi pedig minden rakományunkkal, terhünkkel és vagyonunkkal a tengerbe zuhantunk. Úsztam vagy fél napig, és már veszve éreztem magam, de Alláh - magasztaltassék az ő neve! - egy hajódeszkát küldött az utamba, és több kalmárral együtt felkapaszkodtunk rá.

Egy nap és egy éjjel ültünk a deszkán, eveztünk a lábunkkal a tengerben. A második napon, reggel tájban aztán szél kerekedett, a tenger háborgott, és a hullámok kivetettek egy szigetre, de addigra már holtra váltunk a sok álmatlanságtól és fáradtságtól, a hidegtől, az éhségtől, szomjúságtól és örökös rettegéstől. Végigvánszorogtunk a parton, és mivel jócskán találtunk rajta füvet, ettük, hogy a lelket tartsa bennünk, és valamennyire felerősítsen bennünket. Az éjszakát a sziget partján töltöttük. Mikor pedig rávirradt az éjszakára bíbor hajnal fénysugára, fölkeltünk és keresztül-kasul kóboroltuk a szigetet.

Végre a távolban egy lakóházat pillantottunk meg. Feléje tartottunk, megálltunk a bejáratnál, és amint ott álltunk, egyszerre csak egy csapat meztelen fekete rohant ki onnan, szó nélkül megragadtak, és királyuk elé hurcoltak. A király parancsára leültünk, és azután elénk tettek valami ismeretlen ételt, amilyent életünkben sohase láttunk. Társaim ettek belőle, de én undorodtam tőle, és nem nyúltam hozzá. Alláhnak, a Mindenhatónak jóságából történt ez így, hogy mind a mai napig életben maradjak. Mert társaim, alighogy ettek az ételből, elvesztették az eszüket, és mint az elmeháborodottak, csak tömték bendőjüket, és egészen kikeltek magukból. Aztán a bennszülöttek kókuszolajat adtak nekik inni, és be is dörzsölték őket vele. De mihelyt ittak az olajból, elforgatták a szemüket, és olyan mohón kezdtek falni, ahogy azelőtt nem volt szokásuk. Elrémültem és szánakoztam rajtuk, bár nem kevésbé féltem ama meztelen emberektől, és nagyon aggasztott a magam sorsa is. Amikor jobban szemügyre vettem ezeket az embereket, rájöttem, hogy emberevők kezébe kerültünk. Mindenkit, akire a völgyben vagy az utakon ráakadtak, királyuk elé cipeltek, azzal a bizonyos étellel megetettek, olajjal bedörzsöltek. Ettől a gyomruk kitágult, úgyhogy nagyétkűek lettek, elvesztették az eszüket, gondolkodóképességük eltűnt, és olyanokká váltak, mint a gyöngeelméjűek. Kövérre és zsírosra hizlalták őket, majd levágták, és a királyuk számára megsütötték, ők maguk meg fövetlenül, sületlenül falták fel őket.

Mikor ezt láttam, keservesen bánkódtam magam és társaim sorsán, míg ők, elhülyülve, észre sem vették, mi történik velük. Átadták őket az egyik emberüknek, aki mindennap a legelőre hajtotta őket, mint a marhákat. Én a félelemtől meg az éhségtől úgy elgyöngültem és lesoványodtam, hogy már csak csont és bőr voltam. Az emberevők, amint ilyen rossz bőrben láttak, otthagytak, megfeledkeztek rólam. Senki nem gondolt velem, ügyet sem vetettek rám. Végre egy óvatlan pillanatban sikerült megszöknöm tőlük, és folytattam kóborlásaimat a szigeten. Egyszerre csak egy pásztorra bukkantam. A víz közepén ült, egy magas emelvényen. Amikor jobban szemügyre vettem, megismertem, hogy erre bízták az emberevők társaim legeltetését, meg is láttam közelében a szerencsétleneket. Amikor a pásztor megpillantott, és észrevette, hogy épeszű vagyok és mentes mindentől, ami a társaimat érte, messziről intett felém, és azt mondta: "Fordulj sarkon, és indulj el a jobb kéz felé vezető úton, ez elvezet a Szultán Útjára." Én hát megfordultam, és jobb felé indultam, féltemben hol futottam, hol meg lassítottam lépteimet, hogy megpihenjek, egészen addig, míg el nem tűntem a pásztor szeme elől, és egyikünk sem látta már a másikat. Amikor a nap leáldozott, és leszállt a sötétség, leültem pihenni, és aludni szerettem volna, de a félelemtől, éhségtől és fáradtságtól nem jött álom a szememre. Éjféltájt megint felkerekedtem, és bekóboroltam a szigetet, amíg aztán nemsokára rávirradt az éjszakára a bíbor hajnal fénysugára. És a nap a dombok és völgyek fölé emelkedett, én pedig szomjúságomban és fáradtságomban ettem a szigeten termő növényekből és füvekből, míg csak jól nem laktam, és életkedvem vissza nem tért. Aztán tovább vándoroltam, hét nap, hét éjjel. Ha megéheztem, füvekkel táplálkoztam. A nyolcadik nap a távolban valami fekete tömeget pillantottam meg. Elindultam irányába, egyre közelebb értem, és amint félelemtől reszkető szívvel - mivel rágondoltam mindenre, amit nemegyszer végigszenvedtem - odaérkeztem, hát íme egy csomó embert pillantottam meg, akik borsot gyűjtöttek.

Odaszaladtak hozzám, minden oldalról körülfogtak és kérdezgettek. "Ki vagy és honnan jössz?" Én így feleltem nekik: "Tudjátok meg, emberek, hogy szegény idegen vagyok" - és elbeszéltem nekik történetemet és mind a szörnyűségeket és veszedelmeket, amiket kiállottam. Így szóltak: "Alláhra, csodálatos történet ez! De hogyan menekültél meg a fekete emberektől, hisz olyan sokan vannak a szigeten, és senki se tud menekülni és szabadulni tőlük!" Elmondtam nekik viselt dolgaimat, hogyan fogták el társaimat, hogyan etették meg őket, míg én nem nyúltam az ételhez. Nagyon elcsodálkoztak kalandjaimon, szerencsét kívántak megmenekülésemhez, leültettek és folytatták munkájukat. Aztán lepihentek, megvendégeltek, és én, mivel igen éhes voltam, derekasan hozzáláttam. Egy ideig ott pihentem náluk, azután hajóra szálltam velük, és az ő szigetükre hajóztam el. Itt bemutattak királyuknak. Szalámmal üdvözöltem, ő istenhozottal fogadott, és szívélyesen vendégül látott, én pedig, amint történetemről kérdezősködött, elmeséltem neki minden kalandomat attól a naptól fogva, hogy Bagdádot elhagytam, egészen az ideérkezésemig. A király és mind a jelenlevők igen elámultak kalandos történetemen, és a király megparancsolta, hogy az asztalnál melléje üljek. Leültem, ennivalót hozatott, és amikor felhordták, ettem jóllakásig, aztán megmostam kezemet, és megköszöntem a magasztos Alláh kegyelmét, dicsértem és dicsőítettem őt. Aztán búcsút mondtam a királynak, és végigsétáltam a városon, amely virágzó és népes, kincsekben, élelmiszerben, bazárokban és árukban gazdag volt, csak úgy hemzsegtek benne az árusok és vevők. Boldog voltam, hogy ide kerültem, felvidult a szívem, és barátságot kötöttem a város lakóival, úgyhogy nemsokára nagyobb tisztességem és tekintélyem lett náluk meg a királynál, mint saját országuk nagyjainak.

Megfigyeltem, hogy a városbéliek apraja-nagyja nemes és szép lovakon lovagol, de nyerget nem használnak. Elcsodálkoztam ezen, és megkérdeztem a királyt: "Mi az oka annak, uram, királyom, hogy nem lovagolsz nyeregben? Hisz a lovas kényelmesebben ül úgy, és többet nyer erőben." A király így felelt: "Mi az a nyereg? Soha életünkben se nem láttunk, se nem hallottunk ilyen dolgot!" Ekkor így szóltam: "Megengeded, hogy nyerget készítsek neked; hadd lásd, mit ér?" - "Csak csinálj" - felelte a király. Ekkor én azt mondtam: "Hozass nekem fát." Rögtön megparancsolta, hogy adjanak meg nekem mindent, amit akarok, én pedig egy ügyes asztalost kértem, azt magam mellé ültettem, és megtanítottam a nyereg vázának készítésére. Aztán gyapjút vettem, szétfosztogattam és nemezt csináltam belőle. Majd bőrt szereztem, bevontam vele a vázat, és simára fényesítettem. Aztán a kengyelvashoz való kengyelt meg a hevedernek való szíjakat szereltem föl rá, kovácsot hívattam, annak megmagyaráztam a kengyelvasat, és ő pompás kengyelvasat kalapált. Ezt én még kicsiszoltam, befuttattam cinnel, és selyemrojttal díszítettem. Aztán mentem, elővezettem a király egyik legjobb lovát, fölnyergeltem, a nyeregbe akasztottam a kengyelvasat, és így vezettem a király elé. A királynak megtetszett a dolog, és egészen elragadtatva hálálkodott nekem: aztán felült a lóra, és igen megörült a nyeregnek. Gazdagon megajándékozott művemért. Amint vezírje meglátta, hogy nyerget csináltam a királynak, ő is ugyanolyat kért tőlem, utána meg jöttek az ország nagyjai és mind az előkelőségek, és szintén kértek nyerget. Én pedig sok nyerget csináltam, és eladtam őket az ország nagyjainak és az uraknak, úgyhogy tömérdek pénzt kerestem, és a királynál, környezeténél tisztességben és becsülésben álltam.

Amint így egy napon nagy örömben és vígságban üldögéltem, így szólt hozzám a király: "Tudd meg, ó, nyeregkészítő, hogy tiszteletben, becsülésben van részed nálunk, közénk tartozónak számítasz. Nem akarok megválni tőled, és nem viselném el, ha elhagynád városunkat. Azért kívánom, hogy egy dologban engedelmeskedj nekem, és ne ellenkezzél szavaimmal." Én így feleltem: "És mi az, amit tőlem akarsz, ó, királyom? Nem ellenkezem a te szavaddal, mert kegyelmességed, jóságod és barátságod lekötelezettje vagyok, és a szolgáid közé tartozom." Ekkor így szólt: "Meg akarlak itt nálunk házasítani. Szép, eszes, takarékos leányt akarok hozzád feleségül adni, hogy végleg telepedj le nálunk, és magamnál, a palotámban, adok neked lakást. Ne ellenkezzél, és ne utasítsd el kérésemet." A király beszédének hallatára zavartan hallgattam, és zavaromban nem adtam neki feleletet. Ekkor megkérdezte: "Miért nem válaszolsz?" És most feleltem: "Uram vagy, te parancsolsz, ó, idők királya." Ekkor a király azon nyomban hívatta a kádit meg a tanúkat, és tüstént összeesketett egy előkelő, nemes születésű hölggyel, aki gazdag volt pénzben, vagyonban, magas nemzetségből való, szép és kedves teremtés, házak, telkek, birtokok úrnője.

Miután a király ezzel az előkelő hölggyel összeházasított, szép, nagy házzal, rabszolgákkal és cselédséggel ajándékozott meg, fizetést és jövedelmet utalt ki számomra. Így éltem a legteljesebb kényelemben, elégedettségben és vidámságban, elfeledtem mind a kínszenvedést, sorscsapást, veszedelmet, ami engem ért, és így szóltam magamban: "Ha visszatérek hazámba, magammal viszem a feleségemet." De mindennek, amit az emberre a sors kiszab, meg kell történnie, és senki előre nem tudhatja, mi lesz vele. Szívünkből szerettük egymást, és hosszú ideig egyetértésben éltünk együtt a legkedvesebb, legkellemesebb életet mindaddig, míg Alláh - magasztaltassék a neve! - magához nem szólította a szomszédom feleségét. Mivel jó barátom volt, meglátogattam, hogy kifejezzem neki részvétemet. Rettenetes állapotban találtam, mélységes bánat, sötét kétségbeesés ült szívén-lelkén. Vigasztaltam és próbáltam erőt önteni belé, így szólva hozzá: "Ne búsulj olyan nagyon feleséged miatt, Alláh majd kárpótol még jobb asszonnyal, és legyen hosszú a te életed, Alláh kegyelméből."

Szomszédom keserves sírásra fakadt, és így szólt hozzám: "Ó, barátom, hogy vegyek el más nőt, és hogy adhat Alláh jobb feleséget kárpótlásul, mikor már csak egy nap az életem?" Így feleltem: "Ó, testvérem, térj eszedre, és ne jósolj magadnak halált; íme lásd, egészséges vagy, ép és erőteljes." De ő így válaszolt: "Barátom, lelkedre, holnap elveszítesz engem, és soha az életben nem látsz többé!" Megkérdeztem tőle: "Hogy lehetséges ez?" Ő pedig így felelt: "Ma eltemetik a feleségemet és vele együtt engem is, ugyanabba a sírba; mert országunkban az a szokás, hogy ha a feleség meghal, a férjet elevenen eltemetik vele, a feleséget viszont a férjjel, hogy a házastárs halála után párja se élvezhesse tovább az életet." Ekkor felkiáltottam: "Alláhra, ez gyalázatos, ezt én nem tűrném!"

Most megérkeztek szomszédom szülei, rokonai és ismerősei, és vigasztalták barátomat felesége elvesztéséért meg saját sorsáért, aztán hozzáláttak, hogy feleségének holttestét, a maguk módja szerint, előkészítsék a temetéshez. Azután hordágyra tették, és a férjjel együtt kivonultak a városból, amíg csak el nem értek, egy, a tenger felé lejtő hegységhez. Odamentek, felemeltek egy nagy sziklatömböt, ami alatt kőből való perem látszott, mint amilyen a kutaké. Az asszonyt levetették ebbe a mélységbe, aztán fogták a férfit, mellén pálmarostból font kötelet kötöttek át, és őt is leeresztették a mélységbe, egy korsó édesvízzel és hét kenyérrel együtt - ez volt az útravalója. Mihelyt földet ért a lába, leoldotta a kötelet, a többiek pedig, miután felhúzták a kötelet, a mélyedést megint lefödték a kővel, ahogy volt, és barátomat felesége holttestével a kútban hagyva, elmentek útjukra.

Ekkor így szóltam magamban: "Alláhra, ez még rosszabb halálnem az előbbinél." Elmentem a királyhoz és megkérdeztem: "Uram, miért temetik el a ti országotokban a holtakat az elevenekkel együtt?" Ő ezt felelte: "Tudd meg, ez a mi őseinktől öröklött szokásunk, hogy a feleséget elhalt férjével együtt elevenen eltemetjük, hogy sem az életben, sem halálban el ne váljanak egymástól." Ekkor megkérdeztem tőle: "Ó, idők királya, ez történik-e idegenekkel is, amilyen én vagyok, ha a felesége itt nálatok meghal?" Azt felelte: "Ez bizony; együtt temetjük el őket úgy, ahogyan ma láttad."

E szavak hallatára majd megrepedt az epém bánatomban és aggodalmamban, eszem szinte megzavarodott, és folytonos félelemben éltem, hogy a feleségem előbb talál meghalni, mint én, és engem elevenen vele temetnek. Kis idő múlva megnyugodtam, és azt mondtam magamban: "Talán én halok meg előtte, mert hiszen senki sem tudhatja, mi hogy sikerül, sorra ki kerül" - és iparkodtam mindenféleképp elszórakozni.

Nemsokára azonban megbetegedett a feleségem, és pár nap leforgása után meghalt.

Ekkor eljött hozzám a király és a nép jó része, hogy nekem és feleségem rokonainak kifejezzék részvétüket, ahogy ez náluk szokás, azután halottmosó-asszonyt fogadtak, megmosták a holttestet, felékesítették legpompásabb ruháival és leggazdagabb ékszereivel, nyakláncaival és drágaköveivel, a ravatalra fektették, és elindultak vele a hegy felé, felemelték a követ a kútnyílásról, és belevetették a holttestet. Aztán mind a barátaim meg a feleségem rokonai körém sereglettek, és elbúcsúztak tőlem. Én pedig így kiáltottam: "Én idegen vagyok, és nem fogadom el a ti szokástokat." Ámde ők meg se hallgattak, ügyet se vetettek rám, hanem megfogtak, erőszakkal megkötöztek, és hagyományuk szerint, hét kenyérrel meg egy korsó édesvízzel leeresztettek a mélységbe. Amikor leértem, így kiáltottak le hozzám: "Oldd el a kötelet!" Amikor nem engedelmeskedtem, ledobták utánam a kötelet, elzárták a kút nyílását a nagy kővel, és elmentek útjukra.

Amint szemem hozzászokott a sötétséghez, láttam, hogy egy tágas barlang mélyén vagyok. Sok halott feküdt szerteszét, és dögletes szagot terjesztett. Átkoztam magamat eddigi cselekedeteimért, és így szóltam: "Alláhra, megérdemlem sorsomat!" Nem tudtam megkülönböztetni a nappalt az éjszakától, az élelemből pedig csak igen keveset fogyasztottam, csupán akkor ettem és ittam, ha az éhség és szomjúság túlságosan kínzott, mert féltem, hogy elfogyhat a kenyerem és a vizem. Közben így siránkoztam: "Nincs más hatalom és erő, csak a magasztos és fölséges Alláhé. Mi is csábított arra, hogy ebben a városban megnősüljek? Alighogy egyik szerencsétlenségből kimenekülök, mindjárt még rosszabba kerülök. Alláhra, szörnyű halál vár itt rám! Ó, bárcsak a tengerbe vesztem volna, vagy a hegyekben pusztultam volna el. Ó, jobb lett volna nekem, mint hogy ily gyalázatos véget érjek!"

Egyre csak szidtam magamat, aztán lefeküdtem egy csonthalmazra és elaludtam, míg az éhség és a szomjúság nem égette szívemet, és lángba nem borított. Akkor felültem, kitapogattam a kenyeret, ettem egy falatot, ittam rá egy korty vizet, fölkeltem és bejártam a barlangot. Ez nagyon messzire terjedt, és sok bemélyedése volt, a földjén mindenfelé halottak feküdtek, és sok rothadó csont még régi időkből. A barlang szélén, a friss holttestektől messzire, helyet csináltam magamnak, és aludtam, ha elálmosodtam. De élelmiszerem már fogytán volt, pedig naponként vagy kétnaponként csak egyszer ettem és ittam. Így tengődtem hosszú időn át, így gubbasztottam, tépelődve, hogy mitévő legyek, ha kifogy az ételem, italom. Egyszerre csak elgördült helyéről a nagy kő, és világosság hatolt be hozzám, így szóltam: "Mi történt itt?" És íme, emberek álltak a mélység nyílásánál, és egy halott férfit eresztettek le eleven feleségével együtt; a nő sírt és keservesen jajgatott. Sok kenyeret és vizet adtak vele. Én láttam az asszonyt, de ő engem nem látott. Amint az emberek a nyílást megint befedték és elmentek, felkeltem, fölragadtam egy halott combcsontját, és az asszony fejére sújtottam vele. Ájultan zuhant a földre, most másodszor és harmadszor is ráütöttem, míg csak meg nem halt. Elvettem a kenyerét és vizét - közben sok ékszert és pompás ruhadarabokat, nyakláncokat, ékköveket és drágaságokat láttam rajta. Ekkor a kenyeret és a vizet elvittem arra a helyre, amelyet a barlang szélén berendeztem magamnak, ott leültem, és csak annyit fogyasztottam belőle, amennyi elégséges volt arra, hogy életben tartson, nehogy a készletem gyorsan elfogyjon, és én étlen-szomjan haljak. Így tengődtem, éltem megint csak jó ideig a barlangban. Mindenkit, aki egy halottal elevenen a barlangba került, agyonütöttem, elvettem a kenyerét és vizét. Egy napon álmomból a barlang sarkából jövő mozgás és kaparás hangja ébresztett fel. Így szóltam magamban: "Mi lehet ez?" Aztán felkeltem, és egy combcsonttal a kezemben a zaj irányába tartottam. És íme, egy vadállat volt. Amint észrevett engem, megfutamodott a barlang belseje felé. Követtem, és kis idő múlva kis világosságot vettem észre, amely hol felvillant, hol megint kialudt. Amint megpillantottam, irányába indultam. Minél inkább közeledtem hozzá, annál nagyobb és világosabb lett a fény, már biztosra vettem, valami nyílás van a barlangon, amely a szabadba vezet. Így szóltam magamban: "Ez bizonyosan a barlang egy másik nyílása vagy valami repedés a sziklában." Hosszas megfontolás után tovább mentem a fény irányában, és egyszerre csak látom: csakugyan nyílás volt, a hegy túlsó felén; vadállatok vághatták, hogy ki-be járkálhassanak a barlangba, és kedvükre lakmározhassanak a holttestekből. Ekkor nyugalom, béke és csend tért vissza szívembe, lelkembe és kedélyembe. Már megint hittem az életben, miután már a halált is elszenvedtem. Addig-addig vesződtem, míg csak ki nem másztam a nyíláson. Egy óriási hegy tetején voltam. A hegy a tenger és a város között feküdt, úgyhogy a szigetről senki se juthatott a közelébe. Magasztaltam a fenséges Alláht, hálálkodtam neki nagy örömömben. És megerősítettem szívemet. Aztán a lyukon át még egyszer visszatértem a barlangba, a megmaradt kenyeret és vizet kihordtam, a ruhám fölé még a halottak ruházatából is magamra szedtem egyet-mást, aztán összeszedtem sok nyakláncot, fejdíszt, ékszert, gyöngyöt, mindenféle drágakővel kirakott arany és ezüst díszeket és egyéb drágaságokat, a holtak ruhaneműibe kötöztem őket, és ezt mind magammal vittem a barlangból, a hegy másik oldalára, a tengerpart mellé. De nap nap után visszakúsztam a barlangba, és agyonütöttem mindenkit, kit elevenen eltemettek, lett légyen az férfi vagy asszony, azután kenyerével és vizével megint kijöttem, és a tengerparton várakoztam, hogy Alláh - magasztaltassék a neve! - megkönyörüljön rajtam, és hajót küldjön erre a tájra. És lassanként minden kincset, amit csak láttam, kihordtam a barlangból, és a halottak holmijába kötöttem.

Egy napon sorsomon tűnődve ültem a tengerparton, egyszerre csak látom, hogy egy hajót ringat a tenger habja, melynek fodrát a bősz ár veri-csapja. Fogtam az egyik fehér halotti leplet, botra kötöttem, és a leplet lobogtatva szaladtam végig a parton, amíg figyelmesek nem lettek rám. Közelebb jöttek a hajójukkal, meghallották kiáltozásomat, és csónakot küldtek értem.

Amint a tengerészek a közelembe értek, megkérdezték: "Ki vagy? Miért ülsz itt, és hogy kerültél erre a hegyre; mert még soha nem láttunk embert ezen a vidéken."

Elmondtam nekik, hogy kereskedő vagyok, hogy a hajó, amelyen utaztam, elsüllyedt, holmimmal együtt egy deszkára kapaszkodtam, és Alláh - magasztaltassék a neve! - erre a partra segített poggyászostul nagy munka, sok ügyesség és rettentő fáradságok árán. Felvettek a csónakba, bevitték mindazt a holmit is, amelyet a barlangból hoztam, ruhákba meg lepedőkbe bekötve, és eleveztek. A hajón a kapitány elé vezettek; a holmim mindig velem volt. A kapitány megkérdezte: "Hallod-e, te ember, hogy kerültél erre a helyre? Itt egy óriási hegy van, mögötte hatalmas város. Egész életemben járom ezt a tengert, számtalanszor hajóztam el a hegy mellett, de sohasem láttam rajta egyebet, mint vadállatokat és madarakat." És én így feleltem: "Kereskedő vagyok; egy nagy hajón utaztam, hajótörést szenvedtem, és vízbe estem. Ráültem a hajó roncsának egy deszkájára, és a végzet meg a jószerencsém segítségemre volt, hogy portékámmal együtt, amit itt látsz, ki tudtam mászni erre a hegyre. És vártam, hogy valaki erre járjon, és magával vigyen." Nem szóltam semmit arról, ami a városban történt velem, mert attól tartottam, hogy a hajón lehet valaki abból a városból. Akkor aztán a hajó gazdája részére előszedtem néhány darabot kincseimből, és azt mondtam neki: "Uram, neked köszönhetem megszabadulásomat erről a hegyről; fogadd el tőlem ezt viszonzásul azért, amit velem tettél." De nem fogadta el, hanem azt mondta: "Mi senkitől nem fogadunk el semmit. Ha meglátunk egy hajótöröttet a tenger partján vagy valamelyik szigeten, magunkhoz vesszük, etetjük-itatjuk, és ha meztelen, felöltöztetjük. Mikor pedig elérkezünk a biztonság révébe, megajándékozzuk a magunkéból, szívélyesen és kedvesen bánunk vele - Alláh nevében -, magasztaltassék az ő neve!" Így szólt, és én hosszú életéért fohászkodtam.

Közben pedig egyre hajóztunk, szigetről szigetre, tengerről tengerre, most már a teljes szabadulást reméltem, örültem menekülésemnek, de valahányszor eszembe jutott a barlangbeli élet feleségemmel, puszta emlékére is majdnem eszméletemet vesztettem. De a fenséges Alláh akaratából megérkeztünk Baszrába. Ott kiszálltam, néhány napig pihentem, aztán elindultam hazámba, megöleltem enyéimet, barátaimat, kérdezősködtem hogylétükről. Mindnyájan örültek, és szerencsét kívántak megmenekülésemhez. Elraktároztam mindent, amit magammal hoztam, ajándékokat osztogattam, felruháztam az árvákat, a szűkölködőket, és örömnek, vígságnak adtam át magamat. Visszatértem régi szokásaimhoz, barátokat, pajtásokat, testvéreimet látogattam, játékban, vígságban éltem.

Ezek a csodálatosabb események történtek velem a negyedik utazásomon. De most, testvérem, vacsorázzál meg nálam, és szokásod szerint, gyere el holnap ismét, hadd meséljem el, mik történtek velem ötödik utazásomon, mert mindaz még csodálatosabb és különösebb volt minden előzőnél.


És megparancsolta, hogy fizessenek ki a teherhordónak száz mithkál aranyat, aztán asztalt teríttetett, az egész társaság megvacsorázott, és ki-ki ment útjára, és nagy álmélkodással csodálkozott, mivelhogy eddig mindegyik történet nagyszerűbb volt az előzőnél. A teherhordó Szindbád is hazament, és az éjjelt végtelen örömben és vigasságban töltötte. Mikor pedig nemsokára rávirradt az éjszakára bíbor hajnal fénysugára, felkelt a szárazföldi Szindbád, elmondta reggeli imáját, és ment, míg el nem ért a tengerjáró Szindbád házához. Jó reggelt kívánt neki, ő meg istenhozottal köszöntötte, majd maga mellé ültette, amíg a társaság többi tagja megérkezett. Ettek-ittak, mulattak, vigadtak. Körbefolyt a beszélgetés, amíg a tengerjáró Szindbád beszélni kezdett, és így szólt:



A tengerjáró Szindbád ötödik meséje,
vagyis az ötödik utazás

Hallottátok, ó, testvéreim, hogy miután visszatértem negyedik utazásomból, belemerültem a kedvtelésekbe, mulatozásba és örömbe, és elfelejtettem minden kalandomat, élményemet és szenvedésemet. A nyereség, a haszon és a gazdagodás nagy öröme azonban megint felébresztette lelkemben a vágyat, hogy útra keljek, és gyönyörködjem idegen népek országaiban és szigeteiben. Elmélkedni kezdtem ezen a dolgon, és értékes árukat vásároltam, amelyek tengeri útra alkalmasak. Bálákba csomagoltam őket, és útnak indultam Bagdád városából Baszra városába. A folyó partján jártam-keltem, megpillantottam egy magas, jó formájú nagy hajót, megtetszett nekem és megvásároltam. Új volt a fölszerelése, kapitányt és tengerészeket fogadtam hozzá, fekete rabszolgáimat és inasaimat melléjük rendeltem felügyelőknek, és berakattam báláimat. Felkeresett egy kalmártársaság, ezek is felrakták báláikat, amikért megfizették a díjat. A legnagyobb örömben és jókedvben bontottuk ki vitorláinkat, biztonságot és jó nyereséget remélve vígan voltunk. Így folytattuk utunkat szüntelenül szigetről szigetre és tengerről tengerre, nagy élvezetünk telt a szigetek és városok látásában, és kikötöttünk mindegyiknél, adtunk és vettünk.

Így utaztunk és kereskedtünk, amikor egy napon egy nagy, lakatlan szigethez értünk. Egy lélek se mutatkozott rajta: elhagyott, kietlen volt, csak egy óriási fehér kupola emelkedett rajta. Kikötöttünk, hogy szórakozzunk a megtekintésével, és láttuk, hogy egy nagy rúkh-tojás. A kalmárok partra szálltak, jókedvűen nézegették, mert nem tudták, hogy rúkh-tojás, és köveket verdestek hozzá. A tojás behorpadt, nagy mennyiségű folyadék ömlött ki belőle, és előtűnt benne a rúkh-fióka. Kihúzgálták a héjából, megölték és bőséges húst zsákmányoltak belőle. Én akkor a hajón voltam, és nem tudtam a dologról, mert nekem nem szóltak róla semmit. De az egyik utas így szólt hozzám: "Ó, gazdám, kelj fel és gyere, nézd meg azt a tojást, amelyikről mi azt hittük, hogy kupola." Fölkeltem hát és megnéztem, épp amikor a kalmárok feltörték a tojást. Odakiáltottam nekik: "Ne tegyétek ezt, mert eljön a rúkh, és elpusztítja hajónkat, elveszít bennünket." De ők nem hallgattak szavaimra. Hát egyszerre csak eltűnt a nap, sötét lett, és felhő került fölénk, amitől az ég elhomályosult. Fölemeltük fejünket, hogy megnézzük, mi került közénk és az ég közé, és megláttuk, hogy a rúkh-madár szárnyai fátyolozzák el a nap világát, attól sötétedett el az ég. És amint a rúkh odaért, és meglátta, hogy a tojását eltörték, nagyot rikácsolt felénk. Ekkor a párja, a nősténymadár is odarepült hozzánk, és körben keringtek a hajó felett, hatalmasabb rikácsolást hallatva, mint a mennydörgés szava. Odakiáltottam a kapitánynak és a tengerészeknek: "El a parttól hajóval, meneküljünk, míg nem késő!" A kapitány serényen hozzálátott, és mihelyt a kalmárok mind a hajóra szálltak, felszedte a horgonyt, és elsiettünk erről a szigetről. Nagy sebesen haladtunk, hogy megmeneküljünk, de a rúkh-madarak, miután egy időre eltávolodtak, most ismét követtek bennünket, és már a nyakunkon is voltak. Mindkettő óriási sziklatömböket tartott karmai között. Először a hímmadár dobta ránk a tömböt, de a kapitány odább kormányozta a hajót, és a szikla elhibázott bennünket. A kő a tengerbe esett a hajó mellett, a hajó pedig föl- és lebukott velünk a szikla okozta hatalmas hullámoktól, olyan óriási ereje volt a dobásnak, hogy még a tenger fenekét is láttuk. Ekkor a hímmadár párja dobta ránk sziklatömbjét. Ez kisebb volt, mint az előbbi, és a sors akaratából a hajó tatjára esett és szétzúzta. A kormány húsz darabra hullott szét, és a hajó mindenestül a tengerbe merült.

Kétségbeesetten próbáltam a felszínen maradni, sarkallt az édes élet szeretete, és Alláh - kinek neve magasztaltassék! - a közelembe irányította a hajó egy gerendáját. Elkaptam és evezni kezdtem rajta a lábaimmal, a szél és a hullámok pedig előre hajtottak. A hajó egy sziget közelében süllyedt a tenger közepébe, és a sors, Alláh segítségével - magasztaltassék a neve! - erre a szigetre vetett ki. Felkapaszkodtam hát a partra, de szinte utolsó leheletemmel, holtra váltan a nagy, erős fáradságtól, nyomorúságtól, éhségtől és szomjúságtól. Lerogytam a tenger partjára, és ott feküdtem egy darabig, amíg lelkem fel nem frissült, és szívem meg nem nyugodott. Ekkor végigjártam a szigetet, és láttam, hogy a Paradicsom kertjeihez hasonló. Fáin érett gyümölcsök lengtek, vizein hűs hullámok rengtek, madarai dicsérő éneket zengtek ahhoz, akié a dicsőség és öröklét. A sziget erdeiben buján zöldellt a lomb és ág, tarkállott a sok gyümölcs, a sok virág. Ettem hát a gyümölcsből, míg jól nem laktam, ittam a folyók vizéből, míg szomjamat nem oltottam, és Alláht - kinek neve magasztaltassék! - dicsértem érte, és imádkoztam hozzá.

Aztán ott üldögéltem a szigeten, míg be nem esteledett, és nem közeledett az éjszaka. Ekkor fölkeltem, és hálóhelyet kerestem magamnak. Az átélt fáradságtól, félelemtől és a sziget csendjétől elkábulva azonnal mély álomba merültem.

Egyhuzamban aludtam reggelig, akkor felébredtem, felkeltem, és körülnéztem a fák között. Egy forráshoz értem, partján egy szép öregember ült, derekától lefelé falevelekből szőtt lepelbe burkolva. Így szóltam hát magamban: "Talán ez az öregember is úgy került erre a partra, mint én, talán ő is a hajótöröttek közül való." Odamentem hozzá és üdvözöltem, ő a köszöntést jellel viszonozta, de nem beszélt. Én így szóltam hozzá: "Ó, seikh, vajon mi okból ülsz ezen a helyen?" Ő csak a fejét rázta és sóhajtott, és kezével mutogatott, mintha azt akarná mondani: "Végy a nyakadba, és vigyél át a forrás túlsó partjára." Én hát azt mondtam magamban: "Jót teszek ezzel az emberrel, és átviszem arra a helyre, ahová menni kíván." Odamentem hozzá, a vállamra vettem, és elvittem arra a helyre, amit megmutatott. Ekkor így szóltam hozzá: "Szállj le kedvedre." De ő nem szállt le a vállamról. A nyakam köré kulcsolta két lábát, én rájuk néztem, és láttam, hogy olyan feketék és érdesek, mint a bivaly bőre. Megijedtem hát tőle, és szerettem volna levetni a hátamról, de ő szorította a nyakamat a combjaival, és fojtogatta a torkomat, hogy elfeketedett előttem a világ, elvesztettem az eszméletemet, és mint a holt ember, végigestem a földön. Ekkor ő fölemelte a lábát, és ütlegelte a hátamat meg a vállamat. A fájdalom megint magamhoz térített, fölkeltem vele a földről, de ő megint csak ott ült a vállamon. Jelt adott, hogy menjek be vele a fák közé a legszebb gyümölcsökért. Ha ellenkeztem, olyanokat rúgott rajtam, hogy rosszabb volt, mint az ostorcsapás, és a kezével szüntelenül ide-oda irányított, ahová menni kívánt, és én hordoztam, amerre csak akarta. Ha haboztam vagy kényelmesen mentem, ütött. A foglya voltam. Bementünk a sziget közepére, a fák közé, kis- és nagydolgát a nyakamba végezte, és le nem szállt a vállamról se éjjel, se nappal; ha aludni akart, átkulcsolta a lábaival a nyakamat, és aludt kicsit, aztán fölébredt, és ütni kezdett, úgyhogy gyorsan fölkeltem vele, mert lehetetlen volt ellenkezni, olyan kegyetlenül szenvedtem tőle. Szidtam magamat, hogy fölvettem és megsajnáltam.

Ilyen módon folyt vele az életem. A legkeservesebb fáradságot szenvedtem, és így szóltam magamban: "Én jót tettem ezzel az emberrel, és íme, rosszra fordult a magam számára! Alláhra, soha többé nem teszek jót senkivel, akármeddig élek is." És minden időben és minden órában azt kértem Alláhtól - kinek neve magasztaltassék! -, hogy bár halnék meg ennyi fáradság, szenvedés és nyomorúság után.

Így folyt ez jó ideig, amikor egy nap a sziget egy részére cipeltem, ahol bőven termett tök, és sok száraz is volt közöttük. Fogtam egy nagy, száraz tököt, felnyitottam a felső végét és kitisztítottam, odamentem vele a szőlőkhöz, és megtöltöttem a szőlő nedvével. Aztán bedugtam a nyílását, a napra tettem, és otthagytam pár napig, amíg tiszta bor nem lett belőle. Ebből szoktam mindennap inni, hogy jobban tűrjem a fáradságot, amit ez a nyakas ördög rótt rám. Mert ha mámoros lettem a bortól, erőm megnövekedett. Amikor egyszer látta, hogy iszom, jelekkel megkérdezte: "Mi ez?" Azt feleltem neki: "Ez igen élvezetes ital, megerősíti a szívet, és tágítja a lelket." És futni kezdtem vele, táncra perdültem a fák között, felvidultam mámoromban, tapsoltam kezeimmel, énekeltem és jókedvű voltam.

Mikor az aggastyán ebben az állapotban látott, intett, hogy adjam oda neki a tököt, hadd igyék ő is belőle. Én féltem tőle, adtam hát neki. Kiitta mind, ami még benne volt, aztán a földre dobta, s mivel jókedvre kerekedett, rázni kezdte magát a vállamon. Aztán ittas lett, és egészen lerészegedett, minden tagja és oldalának izmai elernyedtek, és ide-oda dülöngött a vállamon. Amint láttam, hogy részeg és nem tud magáról, odanyúltam a lábához, és lefejtettem a nyakamról. Aztán lehajoltam vele, leültem és ledobtam a földre. Alig mertem elhinni, hogy megszabadultam tőle, kimenekültem eddigi helyzetemből. De féltem, hogy majd felocsúdik a mámorából, és akkor megint megkínoz. Fogtam hát egy nagy kőtömböt a fák közül, odamentem hozzá, és álmában fejbe vertem vele úgy, hogy húsa összekeveredett a vérével. Megöltem őt, Alláh ne legyen neki irgalmas!

Ezután boldog szívvel bejártam a szigetet, és elmentem arra a helyre, ahol a tenger partjára vetődtem. És ottmaradtam a szigeten, a fák gyümölcse jóllakatott, folyó vize megitatott, és várakoztam, hogy meglássak valami arra járó hajót. Egyszer éppen üldögéltem, és elgondolkoztam az eseményeken, amik velem történtek, és amiket átéltem, és így szóltam magamban: "Szeretném tudni, megtart-e Alláh épségben, és visszakerülök-e még hazámba, viszontláthatom-e családomat és jó embereimet." És íme: hajót sodor felém a tenger habja, melynek fodrát bősz ár veri-csapja. És nem változtatta meg irányát, míg horgonyt nem vetett ezen a szigeten. Feléje tartottam hát, a hajósok szintén mind odasiettek hozzám, és körém gyűltek, kikérdeztek helyzetemről, és hogy mi okból jöttem erre a szigetre. Elbeszéltem nekik szomorú sorsomat és minden élményemet, ők pedig álmélkodva csodálkoztak a hallottakon. És így szóltak hozzám: "Azt az embert, aki a válladon nyargalt, úgy hívják, hogy »A tenger véne«, és még nem került lélek combjai hatalmába, aki megszabadult volna tőle, csupán te! Dicsértessék Alláh megmenekülésedért!" Aztán élelmet hoztak, és én ettem jóllakásig, adtak valami ruhaneműt, amivel meztelenségemet befedhettem.

Ezután magukkal vittek a hajóra, és éjjel-nappal tovább haladva, a sors egy városba vezérelt bennünket. Magas házai voltak, és a város minden háza a tengerre nézett. Ezt a várost a Majmok Városának nevezték. Mert ha jön az éjszaka, a város népe kimegy a tengerre nyíló ajtókon, csónakra és hajóra száll, a tengeren tölti az éjjelt, annyira félnek a majmoktól, hogy azok éjszaka lejönnek a hegyekből, és rájuk támadnak.

Partra szálltam, hogy elmulassak ebben a városban, a hajó pedig tudtom nélkül elindult. Nagyon megbántam, hogy kiszálltam, sírtam és jajveszékeltem. Erre a városbeli lakók közül egy ember odalépett hozzám, és így szólított meg: "Ó, uram, úgy látszik, idegen vagy a városban." Én így feleltem: "Igen, idegen vagyok, és szegény ember. Egy hajón voltam, az horgonyt vetett ennél a városnál, és partra szálltam, hogy elszórakozzam a városban. Visszatértem, de a hajónak híre-hamva sincs." És ő így szólott: "Kelj fel, és gyere velünk, és szállj be ebbe a csónakba, mert ha a városban maradsz éjszakán át, a majmok elpusztítanak." Azt feleltem tehát: "Hallottam és engedelmeskedem." Tüstént fölkeltem, és beszálltam a néppel a csónakba. Ellökték a parttól, és vagy egy mérföldnyire eltávolodtak a tengerparttól. Amikor eljött a reggel, visszatértek a csónakok a városba, kikötöttek, és mindenki ment a dolgára. Ez volt ott mindig a szokás, minden éjjel, és ha valaki benn marad a városban éjszakán át, azt elpusztítják a majmok. Nappal a majmok elhagyják a várost, a kertek gyümölcseiből esznek, és a hegyekben alusznak estig, akkor megint visszatérnek a városba. És ez a város a feketék országának legtávolabbi részén van.

A legcsodálatosabb élményeket tapasztaltam e város lakosai között. Annak a társaságnak egyik tagja, akikkel az éjszakát töltöttem, így szólt hozzám:

"Ó, uram, te idegen vagy ebben a városban. Jártas vagy-e valami mesterségben, amivel foglalkozhatnál?" És én így válaszoltam neki: "Alláhra, ó, testvérem: nem értek én semmi mesterséghez, nem tudom, mit hogy csinálnak. Kalmár voltam, tehetős, jómódú ember, volt hajóm, saját tulajdonom, megrakodva bőségesen javakkal és árukkal. De hajótörést szenvedtem, a hajó mindenestül elsüllyedt, és én is csak Alláh engedelmével menekültem meg a vízbefúlástól, mert egy gerendával segített meg engem, erre ráültem, és ezen a módon szabadultam meg a vízbefúlástól." Ekkor az ember fölkelt, egy vászonzacskót hozott nekem, így szólt: "Vedd ezt a zacskót, és töltsd meg sima kaviccsal a városban, és indulj útnak a lakosok egy csapatával. Én majd megismertetlek velük, és szólok nekik az érdekedben, te pedig cselekedj úgy, mint ők. Azt hiszem, ezt jól tudod végezni, és ez majd hozzásegít, hogy visszatérhess hazádba."

Kimentem vele a környékre, és felszedtem az apró kavicsokat, és megtöltöttem velük a zacskót. És íme, egy csapat ember jött ki a városból, társam bemutatott nekik, figyelmükbe ajánlott, és így szólt hozzájuk: "Ez az ember idegen, vigyétek hát magatokkal, és mutassátok meg neki, hogy kell szüretelni. Nyilván ő is megkeresi vele a kenyerét, ti pedig megkapjátok a jótettért jutalmatokat." Ők pedig így feleltek: "Halljuk és engedelmeskedünk." Üdvözöltek, magukkal vittek és elindultunk. Mindenkinek volt olyan kaviccsal teli zacskója, mint az enyém.

Egyszerre csak egy tágas völgybe értünk. Olyan magas fák nőttek itt, hogy emberfia meg nem mászhatta. Ebben a völgyben sok majom volt. Ezek, amint megláttak bennünket, menekültek előlünk, és felmásztak a fákra. Ekkor az emberek elkezdték a majmokat kavicsokkal dobálni, a majmok pedig letépték a fák gyümölcseit, azokat hajigálták az emberekre. Megnéztem a gyümölcsöt, amit a majmok ledobáltak, és íme: kókuszdió volt.

Amikor ezt megláttam, kiválasztottam egy nagy fát, amelyen sok majom ült, odamentem és elkezdtem őket kavicsokkal hajigálni. A majmok pedig kókuszdiót törtek le a fáról, és rám dobálták. Felszedegettem őket, mint a többiek, és még el sem fogytak a kavicsok a zacskóból, máris nagy mennyiséget gyűjtöttem össze. És amikor a társaim befejezték a munkát, egy halomba rakták a kókuszdiókat, és mindenki annyit vitt el belőle, amennyit elbírt.

Aztán visszatértünk a városba, és felkerestem azt az embert, a társamat, aki összehozott a csapattal, és megköszöntem a jóságát. De ő így szólt hozzám: "Vedd és add el ezeket, és használd fel az árát." Átadott nekem egy kulcsot, amely házában az egyik helyiséget nyitotta, és így szólt hozzám: "Rakd el ide a diókészletedet, és menj el nap nap után a csapattal, ahogyan ma tetted. És abból, amit hozol, válaszd ki a rosszat, és add el, és használd fel az árát. A többit pedig tartsd ezen a helyen. Talán kapsz majd annyit értük, amennyi hozzásegít az utazásodhoz." Én így feleltem: "Ezért jutalom jár neked Alláhtól, kinek neve magasztaltassék!" Úgy tettem, ahogy ő mondta, mindennap megtöltöttem a zacskót kővel, elmentem az emberekkel, és ugyanazt csináltam, amit ők. Egyikük a másiknak ajánlott, és a legdúsabb gyümölcsű fákhoz vezettek. Nemsokára már nagy mennyiségű kókuszdiót gyűjtöttem össze, eladtam jó sokat, és nagy összeget kaptam értük. Mindenfélét összevásároltam, amit láttam, és ami megtetszett nekem, kellemes időket éltem, és szerencsém és hírem városszerte nőttön-nőtt.

Így folyt az életem egy ideig. Azután, amint éppen a tenger partján álltam, íme, hajó érkezett a város mellé, és horgonyt vetett a parton. Kalmárok voltak rajta áruikkal, és hozzá is láttak a kereskedéshez: adtak-vettek, cseréltek, kókuszdióra meg egyebekre. Felkerestem hát társamat, szóltam neki az újonnan érkezett hajóról, és közöltem vele, hogy szeretnék útra kelni hazámba. És ő így felelt: "Rajtad áll a döntés." Ekkor a hajóhoz mentem, megszólítottam a kapitányt, kialkudtam vele utamat, beraktam a hajóba a kókuszdiót és minden egyebet, amim volt, és még aznap kibontottuk a vitorlát.

Haladtunk utunkon, szigetről szigetre és tengerről tengerre, és minden szigeten, ahol kikötöttünk, eladtam valamit a kókuszdióból, meg csereberéltem, és Alláh többel kárpótolt engem, mint amennyim annak előtte volt, és amennyit elvesztettem. Elhaladtunk egy sziget mellett, amin fahéj és bors termett, és beszélték, hogy minden borsbokorra egy nagy levél vet árnyékot, és megvédi az esőtől, ha esik; ha pedig az eső eláll, a levél félrefordul a bokorról, és a szélén csügg alá.

Erről a szigetről nagy mennyiségű fahéjat és borsot vittem magammal, cserébe a kókuszdióért. El-Aszirát is érintettük. Itt terem a kamári áloéfa. És azután másik sziget mellett vitorláztunk el, ennek terjedelme ötnapi járóföld, és ezen terem a kínai áloéfa, ami még különb a kamárinál; de ennek a szigetnek a lakói még gonoszabbak, mint a kamári áloéfa szigeteinek lakói, kedvelik az erkölcstelen dolgokat, bort isznak, és nem ismerik sem az imára hívást, sem az imádságot. Ezután a gyöngyhalászokhoz értünk, amikor is adtam a gyöngyhalászoknak a kókuszdiómból, és azt mondtam nekik: "Bukj alá a jószerencsémért és hasznomért." Alámerültek ott az öbölben, és sok nagyszemű és értékes gyöngyöt hoztak fel, és így szóltak hozzám: "Ó, uram, Alláhra jó a te szerencséd!" A hajóra vittem át, amit fölhoztak a számomra, és tovább utaztunk, remélve Alláh áldását - magasztaltassék az ő neve! Addig folytattuk utunkat, amíg el nem értünk Baszrába. Itt partra szálltam, és ott pihentem kis ideig, majd Bagdád városába mentem. Felkerestem otthonomat, üdvözöltem családomat és barátaimat, akik mind szerencsét kívántak, hogy épségben megérkeztem. Elraktároztam mind az áruimat és javaimat, amiket magammal hoztam, felruháztam az árvákat és özvegyeket, alamizsnát és adományokat osztogattam, megajándékoztam családomat, pajtásaimat, barátaimat. Alláh négyszeresen kárpótolt mindazért, amit elvesztettem. Nemsokára már elfeledkeztem kalandjaimról, a fáradalmakról és szenvedésekről, nyereségem és hasznom bőségében folytattam régi szokásaimat a családi és pajtási érintkezésben.

Ezek a csodálatos dolgok történtek velem ötödik utazásom folyamán. De vacsorázzatok meg, és holnap gyertek el ismét, és akkor elbeszélem nektek a hatodik utazás eseményeit, mert az még ennél is csodálatosabb.


Ekkor asztalt terítettek, a társaság vacsorához ült, és amikor végeztek a vacsorával, a tengerjáró Szindbád megparancsolta, hogy a teherhordó Szindbádnak számoljanak ki száz mithkál aranyat.

A teherhordó átvette a pénzt és hazament, igen elcsodálkozva a hallott dolgokon. Az éjszakát hajlékában töltötte, és amikor eljött a reggel, felkelt és elvégezte reggeli ájtatosságát. Azután elindult a tengerjáró Szindbád házába, belépett hozzá, és jó reggelt kívánt neki, a tengerjáró Szindbád pedig hellyel kínálta meg. Leültek hát, és szünet nélkül társalogtak, míg a többiek meg nem érkeztek. Beszélgettek, a szolgák asztalt terítettek, és a társaság evett-ivott, vigadozott és jókedvű volt.

Ekkor a tengerjáró Szindbád hozzáfogott, hogy elmesélje hatodik utazásának történetét, így szólva hozzájuk:



A tengerjáró Szindbád hatodik meséje,
vagyis a hatodik utazás

Tudjátok meg, ó, testvéreim, barátaim és társaim, hogy amikor visszatértem ötödik utazásomból, csupa vidám időtöltésben, szórakozásban, mulatozásban és jókedvben elfeledtem mindazt, amit elszenvedtem, és csupa merő öröm és boldogság volt az életem. Így folyt ez addig, amíg egyszer, az élvezet, boldogság, vígság közepette, egy csapat kalmár látogatott meg. Meglátszott rajtuk, hosszú útról jöttek. Most eszembe jutottak azok a napok, amikor megérkeztem utamból, és üdvözöltem családomat, emlékeztem, mennyire örültem, hogy visszatértem hazámba. És lelkemet megint elfogta a vágy az utazás és kereskedés után. Elhatároztam hát, hogy útra kelek. Értékes, pompás árukat vásároltam, amilyenek tengeri útra alkalmasak, bálákba csomagoltam, és Bagdád városából elmentem Baszra városába. Ott egy nagy hajót pillantottam meg, kalmárok és előkelő férfiak voltak az utasai, és drága árukat vitt magával. Ebbe a hajóba rakattam báláimat, és szerencsésen elvitorláztunk Baszra városából.

És utaztunk helységről helységre, városról városra, adtunk és vettünk, és sok országot megcsodáltunk. A szerencse kedvező volt, és utunk jó hasznot hozott. Egy napon, amint javában hajózunk, a kapitány egyszerre csak jajveszékelni kezdett, földhöz vágta turbánját, csapdosta az arcát, tépte a szakállát, és keserves fájdalmában, felindulásában végigesett a hajó deszkáján. Mind a kalmárok és a többi utasok köréje sereglettek, és így szóltak hozzá: "Ó, kapitány, mi baj van?" És ő így felelt nekik: "Tudjátok meg, társaim, hogy eltértünk az irányunktól, és ismeretlen tengerre kerültünk. Ha Alláh nem nyújt nekünk segítséget, hogy kimeneküljünk belőle, mindnyájan elveszünk. Ezért könyörögjünk hozzá - magasztaltassék a neve! -, hogy mentsen ki bennünket ebből a bajból!"

Azután a kapitány felkelt, és felkúszott az árbocrúdra, hogy kioldja a vitorlákat, de hajónk heves szélbe került, visszasodródott, és eltörött a kormánya egy magas hegy közelében. Most a kapitány leszállt az árbocról, és így szólt: "Nincs más erő és hatalom, csak a magasztos, nagy Alláhé! Senki sem kerülheti ki sorsát! Alláhra, nagy veszedelembe jutottunk, és nem tudunk megmenekülni belőle!" Az utasok, valahányan voltak, elkezdték siratni saját magukat, búcsúzkodtak egymástól, mivelhogy éltük lejárt, és reményük szálai elszakadtak. A hajó nekiment a hegynek, és darabokra zúzódott, gerendái szétforgácsolódtak, és alámerült, ami csak benne volt. A kalmárok a vízbe estek, sokan belefulladtak, néhányan elérték a hegyet, és szárazra jutottak.

Én is azok közt voltam, kik a hegynél partot értek, és íme: nagy szigeten találtuk magunkat. Sok hajó pusztult el itt, és a parton rengeteg áru hevert. Vízbefúlt utasok rakománya volt, és tönkrezúzódott hajókról vetette ki a tenger. Olyan sok szép áru vetődött a tengerpartra, hogy szinte megzavarta az észt és értelmet.

A sziget felső részén szálltam partra, elindultam a belseje felé, és a közepén édesvizű folyót pillantottam meg. Közelből, a hegyből eredt, és az ellenkező oldalon megint eltűnt a hegyben. A többi utas a parton maradt, és magukról is megfeledkeztek, eszük is megzavarodott mindannak láttára, ami pompa, drágaság feküdt szerteszéjjel a földön. Amint jobban megnéztem a folyót, láttam, hogy a medrében garmadával hever drágaköveknek és ékszereknek mindenféle fajtája, jáspiskővel, nagy gyöngyökkel ékítve: királyoknak való gyönyörűség! Annyi volt belőlük, mint a kavics, és a folyó medre csillogott az ékszerektől és minden drága jószágtól. Bőségben láttunk a szigeten kínai áloéfa-óriásokat meg kamári áloéfát. És nyers ámbraforrást is találtunk: az anyag a nap hevében úgy folyik, mint a viasz, kicsordul a parton a forrás medréből, és szétömlik a tengerparton; a tenger szörnyei meg fölbukkannak a mélyből, bekapják és visszamerülnek vele a tengerbe, de gyomrukban forrón ég az anyag, azért a szájukból a tengerbe okádják. A tenger felszínén aztán megszilárdul, és most, hogy a színe és a formája megváltozott, a hullámok kivetik a tenger partjaira: az utasok és a kalmárok pedig, ha felismerik, összegyűjtik és eladják. De az a nyers ámbra, amit nem nyeltek el a szörnyek, kiönt a forrás medréből, és ott keményszik meg a földön; és ha a nap rásüt, megolvad, és illatától az egész völgy mósusz-szagú lesz; azután, ha a nap eltűnik, megint megszilárdul.

Tovább kóboroltunk a szigeten, és élveztük a dús adományt, amit Alláh - magasztaltassék a neve! - teremtett. De eszünkbe jutott helyzetünk, a hajóroncsok és a gazdátlan áruk, és félelem szállott reánk. A tenger partján összegyűjtöttünk valami élelmiszert, és nagyon takarékosan bántunk vele: naponként vagy kétnaponként csak egyszer ettünk, mert féltünk, hogy kifogy a készletünk, és keserves halált halunk nagy éhségünkben. Ha meghalt valaki közülünk, holttestét megmostuk, és a partra vetett ruhákba meg vásznakba burkoltuk. Igen sokan haltak meg közülünk, és csak kis részünk maradt meg, de mi is legyöngültünk a tenger okozta bélbetegségtől. Társaim és barátaim sorra elpusztultak, egyik a másik után, és mindegyiket, aki meghalt, eltemettük.

Aztán egyszerre csak egyedül voltam a szigeten, és igen csekély eleség maradt rám a sokból. Sírtam és így szóltam: "Bár pusztultam volna el társaim előtt, hogy megmoshattak és eltemethettek volna! Nincs más erő és hatalom, csak a magasztos nagy Alláhé!" És még kis ideig ottmaradtam, aztán felkerekedtem, mély sírt ástam magamnak a tenger partján, és így szóltam magamban: "Ha megbetegszem és érzem, hogy jön a halál, belefekszem ebbe a sírba, és ott halok meg, a szél pedig majd homokot hord rám és betakar." Átkoztam magamat szűk eszemért, hogy elmentem hazámból és szülővárosomból, és idegen országba utaztam, hisz már annyit szenvedtem első ízben és másod-, harmad-, negyed- és ötödízben. És mindegyik utazásomon küzdelmesebb és nehezebb borzalmakon és viszontagságokon mentem keresztül, mint az előző alkalommal. Nem hittem, hogy élve eljutok innen és megmenekülök; megbántam, hogy tengeri utakra mentem, és visszatértem ehhez az élethez, amikor pedig nem voltam vagyonnak híján, hanem bőségben éltem. Volt nekem elegem, és több is, mint elég.

Aztán elgondolkozva így szóltam: "Ahogy ennek a folyónak eredete van, úgy torkolatának is kell lennie, valahol, talán lakott vidéken, megint napvilágra kell kerülnie."

Legokosabbnak véltem hát, ha kis tutajt készítek magamnak, akkorát, hogy ráülhessek, lemegyek, leeresztem a folyóra, és elindulok vele. Ha sikerül, megmenekülök, és kijutok a bajból Alláh engedelmével - magasztaltassék a neve! -, és ha nincs mód rá, hogy megmeneküljek, jobb lesz a folyóban lelni halálomat, mint itt ezen a helyen. És sóhajtoztam sorsomon. Aztán fölkerekedtem, fadarabokat gyűjtöttem a sziget kínai és kamári áloéfáiból. És összekötöztem őket a hajóroncsok köteleivel. Aztán egyenes deszkákat hoztam a hajódeszkákból, és a fákra raktam. A tutajt a folyó szélességéhez méreteztem, azaz keskenyebbre csináltam, mint a folyó, és jó erősen összekötöztem. Magamhoz vettem egy csomót azokból a drágakövekből, ékszerekből, kincsekből és nagyszemű gyöngyökből, amelyek mint a kavics hevertek szerteszét, meg egyéb értékes dolgokat, amik a szigeten voltak, odahordtam a nyers, tiszta, remek ámbrából is annyit, amennyit tudtam, felraktam a tutajra mindent, amit a szigeten összegyűjtöttem, és magammal vittem eleségem maradékát. Aztán lebocsátottam a tutajt a folyóra, két fadarabból evezőformát csináltam, és a költőnek szavai szerint cselekedtem:

Menj! mentsd meg lelkedet, szakítsd el láncaid,
Hagyd el hajlékodat, mint holtak boltjait.
Menj! lelsz még jobb hazát, jobb földet, szebb szerelmet,
De nem találsz sehol más lelket, mint a lelked.
Kár volna félelemmel gyötörni szívedet
A gond is elröpül, akár az életed.
Lelked nyugodt legyen, kövesd az ősi sorsot,
Halálod ott leled, ahol megírja sorsod.
A titkodat ne bízd követre vagy barátra,
Lelkénél nem lehet embernek hűbb barátja.

Elindultam a tutajjal a folyón, azon elmélkedve, vajon hogyan fordul a sorsom, és elérkeztem arra a helyre, ahol a folyó betorkollik a hegybe. Odakormányoztam a tutajt, és mély sötétségbe kerültem. A tutaj tovább vitt a víz folyásával, a barlang olyan szűk volt, hogy a tutaj szélei a sziklákba ütköztek, a fejem pedig a boltozatba verődött. Visszafordulni innen lehetetlen volt, szidtam hát magamat azért, amit tettem, és így szóltam:

"Ha még szűkebbre válik ez a barlang, a tutaj aligha jut keresztül rajta; vissza se tud fordulni: akkor itt kell vesznem ezen a boldogtalan helyen, menthetetlenül!"

Ráfeküdtem arccal a tutajra, olyan alacsony volt a barlang, és csak siklottam szüntelenül előre. Éjt-napot meg se különböztethettem a sötétség miatt, amely a hegy belsejében beburkolt, és megszállt a rémület és félelem, hogy el kell vesznem. Ilyen állapotban folytattam utamat a folyón. A barlang hol kiszélesedett, hol meg összeszűkült. A mélységes sötétség végtelenül elcsigázott, és keserves nyomorúságomban elnyomott az álom. Így feküdtem arccal a tutajon, mély álomba merülve, az meg csak vitt egyre tovább, azt sem tudom, rövid vagy hosszú ideig-e?

Amikor felébredtem, világos nappal volt. Tutajomat valaki egy sziget partjának tágas öblében kötötte ki, engem pedig egy csapat indiai és abesszin vett körül. Amint látták, hogy fölébredtem, fölkeltek és odajöttek hozzám, és megszólítottak anyanyelvükön. De én nem értettem, mit mondtak, és azt képzeltem, hogy álom az egész, és a gyengeségtől meg a fáradtságtól még mindig alszom. Szóltak hozzám, de én nem értettem beszédüket, és nem adtam feleletet. Ekkor egy ember odalépett hozzám, és így szólított meg arab nyelven: "Béke legyen veled, ó, testvérünk! Ki vagy és honnan jöttél? Mi vagy, és mit keresel itt? Mi földművelő nép vagyunk, és eljöttünk, hogy megöntözzük rétjeinket és szántóföldjeinket, és itt találtunk téged a tutajon alva: megállítottuk hát a tutajt és kikötöttük itt minálunk, és vártuk hogy kialudd magadat kedvedre. Mondd el nekünk, mi okból jöttél erre a helyre." Így feleltem neki: "Könyörgök neked Alláh nevében, ó, uram, hozzál nekem valami élelmet, mert éhes vagyok, aztán kérdezz, amíg jólesik." Ekkor elsietett, és hozott élelmet, és én ettem, amíg be nem teltem vele. Kellemesen éreztem magamat, félelmem eloszlott, bőségesen jóllaktam, és lelkem erőre kapott megint. Magasztaltam hát Alláht - kinek neve legyen áldott! - mindazért, ami történt, örvendeztem, hogy elhagytam a folyót, és ehhez a néphez kerültem; és elbeszéltem nekik elejétől végig mindent, ami velem történt, és hogy mit tapasztaltam azon a folyón, és hogy milyen szűk volt a barlang, és minden egyebet. Egymás között tanácskoztak, és azt mondták: "Feltétlenül el kell vinnünk magunkkal, hogy bemutassuk a királyunknak, annak is hadd mondja el, mi minden történt vele." Így is lett, elvittek magukkal és velem együtt a tutajt mindenestül, ami kincs, jószág, ékszer és drágakő, nemesfém és ötvösmunka volt rajta. Bevezettek a királyhoz, és elmondták, mi történt. Ő istenhozottal köszöntött, és kikérdezett, ki és miféle vagyok, és mi minden történt velem. Elmeséltem neki egész történetemet, és mindent, amit átéltem elejétől végig. És a király nagy álmélkodva csodálkozott ezen az elbeszélésen, és szerencsét kívánt megmenekülésemhez. Azután felkerekedtem, és előszedtem a tutajról jócskán drágakövet és ékszert, áloéfát és nyers ámbrát, és a királynak adtam. Ő elfogadta tőlem, és nagy tisztességgel bánt velem, és a maga hajlékában adott szállást. Összebarátkoztam a nép legkülönbjeivel és nagyjaival, mind nagy tiszteletben részesítettek, és el sem hagytam a királyi lakot.

A szigetre érkezett jövevények is kérdezősködtek a hazámbeli viszonyokról, én meg elmondtam nekik mindent. Azután én kérdezősködtem az ő földjükről, és ők megadtak minden felvilágosítást.

A király is érdeklődött nálam a hazai viszonyokról, a kalifa kormányzatáról, Bagdád városáról. Leírtam neki igazságos uralmát. Elcsodálkozott rajta, és így szólt hozzám: "Alláhra, a kalifa kormányzata bölcs, az ország helyzete szívet derítő; igen megszerettetted velem: és az én szándékom, hogy ajándékot állíttatok össze számára, és elküldöm veled." Én azt feleltem: "Hallom és engedelmeskedem, ó, uram. Elviszem neki, és megmondom, hogy igaz barátja vagy."

És hosszú ideig éltem ennél a királynál, a legnagyobb tisztességben, tekintélyben és a legjobb létben.

Egy nap éppen a királyi palotában ültem, amikor meghallottam, hogy a város néhány kereskedője hajót szerel, hogy Baszra városa felé vitorlázzon. Azt mondtam magamban. "Nem tehetnék okosabbat, mint hogy én is elmenjek ezzel a kalmárcsapattal." És elmentem a királyhoz, kezet csókoltam neki, és megmondtam, hogy útra szándékozom kelni azzal a társasággal, most felszerelt hajójukon, mert vágyom az enyéim és hazám után. A király azt felelte: "Tégy akaratod szerint. Ha maradni akarsz, azt is választhatod, mert szívünknek-lelkünknek kedves lettél." - "Királyom - mondtam neki -, elhalmoztál kegyeiddel és jóságoddal. De én vágyódom az enyéim, a hazám, a családom után." Mikor szavaimat meghallotta, maga elé hívatta azokat a kalmárokat, akik a hajót felszerelték, és összeismertetett velük. Aztán nagy mennyiségű ajándékot adott kincseiből, és megfizette értem a hajódíjat. Harún ar-Rasíd kalifának pedig Bagdád városába remek ajándékot küldött velem.

Elbúcsúztam tőle és minden ismerősömtől, majd hajóra szálltam a kalmárokkal.

Elvitorláztunk, a szél és a tenger kedvezett nekünk, és reményünket Alláhba vetettük - magasztaltassék a neve! És utaztunk tengerről tengerre, szigetről szigetre, amíg Alláh kegyelméből - magasztaltassék a neve! - épségben megérkeztünk Baszra városába, ahol kiszálltunk. Ott pihentem néhány napot és éjszakát, amíg rendbe szedtem magamat, és felraktam csomagjaimat. Akkor aztán elindultam Bagdádba, a béke hónába. Bementem Harún ar-Rasíd kalifa elé, átnyújtottam neki az ajándékokat, és elmondtam mindent, ami velem történt. Ezután elraktároztam összes javaimat és holmimat, és siettem az otthonomba. Atyámfiai és barátaim eljöttek hozzám, és én ajándékokat adtam minden rokonomnak, alamizsnát és adományokat osztogattam. Kis idő múlva értem küldött a kalifa, és megkérdezte, milyen alkalomból kapta azokat az ajándékokat, és ki küldte. "Ó, igazhitűek ura - mondtam neki -, nem ismerem annak a városnak, ahonnan ez való, sem nevét, sem helyét. Hanem amikor a hajó, amelyen utaztam, elsüllyedt, felkapaszkodtam egy szigetre, ott tutajt készítettem magamnak, lebocsátkoztam benne a folyón, amely a sziget közepén folyt végig."

És elmeséltem, hogyan tutajoztam a barlangban, miként szabadultam ki a folyóból, és jutottam arra a szigetre, mi történt velem a városban, és hogyan került sor az ajándékküldésre. A kalifa nagy álmélkodva csodálkozott mindenen, és megparancsolta a krónikásnak, hogy jegyezte fel történetemet, és tegye a kincstárba, okulására mindenkinek, aki majd elolvassa. És kitüntetett nagy kegyével.

Én pedig ismét megállapodtam Bagdád városában, mint azelőtt, újra elfeledtem, mennyi vész viharzott el felettem, véges-végig minden emléket sutba vetettem. Vidámság, játék és mulatozás közepette folyt életem. Ezek voltak az élményeim hatodik utamon, kedves atyámfiai. És ha Alláh - magasztaltassék a neve! - úgy akarja, hát holnap elmesélem nektek hetedik utazásom történetét. Ez még csodálatosabb, még különösebb, mint az eddigiek voltak.


A tengerjáró Szindbád most asztalt teríttetett, és a vendégek megvacsoráztak. A teherhordó Szindbádnak kifizettetett száz mithkál aranyat: ez átvette a pénzt, és hazatért otthonába. És elszéledt a vendégsereg is nagy álmélkodással csodálkozva a hallottakon.

És a szárazföldi Szindbád otthon meghált, majd reggeli imádsága után elment a tengerjáró Szindbád házába, ahol a társaság már gyülekezett. Mikor mind együtt voltak, a tengerjáró Szindbád szólni kezdett, és így mesélt:



A tengerjáró Szindbád hetedik meséje,
vagyis a hetedik utazás

Hallottátok, ó, barátaim - szólott a tengerjáró Szindbád -, hogy mikor visszatértem hatodik utazásomból, régi szokásom szerint ismét vígságban, gazdagságban, kedvtelésekben és mulatozásban éltem. Így folytattam életemet jó ideig háborítatlan örömben és boldogságban, éjjel-nappal. Bőséges nyereséget, nagy hasznot szereztem. De a lelkemben megint csak felébredt a vágy, hogy vándorolva megcsodáljak idegen városokat, bejárjam a tengereket, kalmárokkal társuljak, és új dolgokat ismerjek meg. Tengeri útra alkalmas bálákat csomagoltam hát össze csupa értékes áruból, és Bagdádból Baszra városába szállíttattam őket. Ott megláttam egy útrakész hajót, és benne előkelő kalmárok társaságát. Hajóra szálltam, barátságot kötöttem velük, és elvitorláztunk épségben és biztonságban.

A szél kedvezett nekünk, és elértünk Kínának Medinatusz-Szin nevű városába. A legnagyobb boldogságban és örömben folyt utunk, utazásról, hivatásunkról társalogtunk egymással. De amint egyszer így békésen utaztunk, hirtelen szélvihar kerekedett a hajó orrának irányában, és heves zápor szakadt ránk. Egészen átáztunk és báláink csuromvizesek lettek. Betakartuk báláinkat nemezzel és vászonnal, mert féltünk, hogy az eső megrontja áruinkat, és elkezdtünk könyörögni Alláhhoz - kinek neve magasztaltassék! - és megalázkodtunk előtte, hogy fordítsa el tőlünk a csapást, ami ránk zúdult. Azután a hajó kapitánya fölkelt, megszorította az övét, feltűrte a köntösét, és felmászott az árbocra. Jobbra-balra fordította tekintetét, ránézett a hajó népére, csapdosni kezdte arcát, és tépdeste szakállát. Így szóltunk hát hozzá: "Jaj, mester, mi újság?" És ő így felelt: "Kérjétek Alláht - kinek neve magasztaltassék! -, hogy mentsen meg a veszedelemtől, amibe jutottunk, és sirassátok magatokat, vegyetek búcsút egymástól, mert tudjátok meg, hogy a szél ellenünk fordult, és a világ legtávolibb tengerére vetett bennünket." A kapitány aztán lekúszott az árboc tetejéről, kinyitotta ládáját, vászonzacskót vett elő és kibontotta. Hamuszerű port szórt ki, ezt vízzel megnedvesítette, aztán várakozott kicsit, megszagolta. Ezután a ládájából kis könyvet vett elő, olvasott belőle, és így szólt hozzánk: "Tudjátok meg, ó, utasok, ennek a könyvnek csodálatos varázsereje van; most azt jelzi, hogy aki a tengernek erre a tájára vetődik, nem menekül ki belőle, hanem elpusztul. Mert ezt a tájat úgy hívják, hogy Királyok Égöve, és itt van a sírja Salamonnak, Dávid fiának - békesség legyen mind a kettőjükkel! -, és ebben a sírban óriási tengeri szörnyek laknak. És valahányszor egy hajó érkezik erre a vidékre, odaúszik hozzá a tengerből egy szörny, és elnyeli mindenestül!"

Mikor meghallottuk a kapitánynak ezeket a szavait, igen elcsodálkoztunk a közlésén. Alig fejezte be a beszédét, a hajó hirtelen fölemelkedett velünk, aztán megint lefelé süllyedt. Olyan robajt hallottunk, mint a hangos mennydörgés, és majd holttá váltunk, mert bizonyosak voltunk benne, hogy elérkezett a végünk. És egyszerre csak egy óriási szörny közeledett hajónk felé, akár egy magas hegy, és rémületbe ejtett bennünket. Keserves zokogással sirattuk magunkat, és készültünk a halálra, és néztük a szörnyet, bámultuk rettentő alkatát, amikor hirtelen egy másik nagy szörny tartott felénk. Iszonyatosabbat és nagyobbat nem láttunk soha. Elbúcsúzkodtunk egymástól, és sirattuk magunkat, de íme: egy harmadik szörny is közeledett. Ez még nagyobb volt, mint az előbbiek. Egészen elvesztettük az eszünket és értelmünket, és lelkünk elhalt az iszonyú ijedelemben és rémületben. Most a három nagy szörny elkezdett a hajó körül keringeni, és a harmadik lemerült, hogy elnyelje a hajót mindenestül, ami csak rajta volt. De hirtelen óriási szél kerekedett, a hajó felemelkedett, egy nagy sziklára esett és darabokra forgácsolódott. Gerendái szertehullottak, és az összes bálák, a kalmárok és az utasok a tengerbe merültek. Ledobtam magamról minden holmit, egyetlen ruhadarabot tartottam magamon, úsztam egy kicsit, míg elértem egy hajógerendát és megragadtam. Felkapaszkodtam és ráültem. A szél és hullámok játszottak velem a víz színén, én meg csak kapaszkodtam a gerendába. A hullámok ide-oda dobáltak, és a legkeservesebb nyomorúság és félelem, éhség és szomjúság kínozott. Vádolni kezdtem magamat azért, amit cselekedtem, fáradt lelkem nyugalom után sóvárgott, és így szóltam magamban: "Ó, tengerjáró Szindbád, te nem térsz meg soha. Mindig viszontagságokat és fáradalmakat szenvedsz, mégsem elégelted meg, hogy tengereken utazol, és ha azt mondtad, hogy elég volt, akkor hazudtál. Hát most tűrd el, ami ér, mert megérdemelsz mindent, ami veled történik." És mindent Alláh rendelt nékem, hogy hagyjak fel kapzsiságommal, hiszen van bőséges vagyonom. Aztán magamba szálltam, és így szóltam: "Igazán, ezen az utamon Alláhhoz fordulok - kinek neve magasztaltassék! -, és őszintén szánom-bánom az utazást, és soha életemben többé sem nyelvemre, sem eszembe nem veszem." És sírva alázkodtam meg a magasztos Alláh előtt. Aztán végiggondoltam elmémben régi jómódomat és boldogságomat, kedvteléseimet, a sok örömöt, vígságot.

Így úsztam a gerendán egy napig, aztán még egy napig, amikor a harmadik napon az áramlat egy lombos fákban, hűs forrásban gazdag, nagy szigetre sodort. Ettem-ittam, élveztem a gyümölcs ízét, és szürcsöltem a patak vizét, amíg felüdültem, és lelkem feléledt, testem megerősödött, és keblem kitágult. Végigjártam a szigetet, és a túlsó oldalán egy édesvizű, nagy folyót pillantottam meg. Eszembe jutott a tutaj, amin régebben hajóztam, és azt mondtam magamban: "Ahhoz hasonló tutajt kell csinálnom, talán kiszabadulok ebből a helyzetemből. Ha így megmenekszem, vágyam teljesül, és Alláhhoz fordulok - magasztaltassék a neve! -, szánva-bánva, hogy útra keltem; ha elpusztulok, szívem megszabadul a fáradalmaktól és keservektől."

Fahasábokat gyűjtöttem, csak később tudtam meg, hogy mind drága szantálfa volt, amelynek nincsen párja a világon. És amikor összeszedtem a hasábokat, a sziget ágait és füveit kötélnek megsodorva, összekötöztem a tutajt. Azt mondtam magamban: "Ha megmaradok, Alláh segítségének köszönhetem." Tutajra szálltam hát, és úsztam vele a folyón lefelé, amíg a sziget másik végére értem. Aztán tovább utaztam, és hajóztam egy napot, két napot, három napot. Majdnem mindig aludtam, az egész idő alatt nem ettem semmit, de ha megszomjaztam, ittam a folyó vizéből. Olyan voltam, mint egy kábult madárfióka, végső kimerültségemben, éhségemben és félelemben.

Egyszerre a tutaj egy magas hegyhez ért, és itt eltűnt a sziklák közt. Mikor ezt megláttam, féltettem életemet, mert eszembe jutott, amilyen nehézségeket szenvedtem az előbbi utazásomon, és meg akartam állítani a tutajt, hogy leszálljak róla a hegyoldalra. De a víz sodra elragadott, és vitte a tutajt velem együtt, és sodródtam a hegy belseje felé. Ezt látva, biztos voltam vesztemben, és így szóltam: "Nincs másutt erő és nincs hatalom, csak a magasztos nagy Alláhnál!"

A tutaj tovább rohant, aztán egy tágas helyre ért. Nagy völgy volt ez, rajta keresztülzúgott a folyó, olyan hatalmas zúgással, mint a dörgés, és olyan sebességgel, mint a szél. Megragadtam a tutaj szélét; féltem, hogy leesem róla, mert a hullámok jobbra-balra dobáltak a folyam közepén. A tutaj meg tovább rohant a víz sodrával a völgyben. Nem tudtam megfékezni, sem a parthoz nem tudtam vinni, amíg végre egy pompás, jól épített, népes város előtt száguldottunk el. Az emberek meglátták a tutajomat, amint a folyó közepén sodorta lefelé a víz, hálót meg kötelet vetettek felém, és a folyóról partra vontatták járművemet.

Úgy estem közéjük, akár a holt ember, a túlságos nagy éhségtől, álmatlanságtól és félelemtől. A tömegből egy idős férfiú, méltóságos külsejű seikh közeledett felém, istenhozottal üdvözölt, és néhány szép ruhadarabot adott át, és én, ahogyan a szemérem parancsolja, befödtem meztelenségemet. Aztán a fürdőbe vezetett, erősítő italokat és finom illatszereket hozott. Amikor a fürdőből kijöttünk, elvitt a házába, és családja örvendezett nekem. Előkelő helyre ültetett, és dús lakomát készített részemre: ettem hát, míg jól nem laktam, és dicsértem Alláht - magasztaltassék a neve! - megmenekülésemért. Ekkor elmeséltem vendéglátó gazdámnak a történetemet elejétől a végéig, egy részletet sem felejtve ki. És a seikh nagyon elcsodálkozott mindezen. Azután szolgái meleg vizet hoztak elém, és én megmostam kezemet, rabnői pedig selyemtörülközőt hoztak, leszárítottam kezemet, és megtörültem számat. Aztán a seikh felkelt, és külön helyet jelölt ki számomra háza egy részében, és meghagyta szolgáinak és rabnőinek, hogy álljanak rendelkezésemre, és járjanak kezemre minden kívánságomban és dolgomban.

Így éltem a vendégszeretet házában három napig jó evés-ivás és édes illatok élvezetében, amíg lelkem újra megerősödött, félelmem eloszlott, szívem megnyugodott, és elmémet kellemes jó érzés hatotta át. És a negyedik napon a seikh odajött hozzám, és így szólt: "A te társaságod felvidított bennünket, ó, fiam, dicsértessék Alláh megmenekülésedért! Volna-e kedved most felkerekedni és eljönni velem a folyó partjára, onnan le a piacra, és eladni portékádat, hogy behajtsad az árát? Azon aztán vásárolsz magadnak olyasmit, amivel kereskedhetsz." Egy kicsit elhallgattam, és így szóltam magamban: "Honnan van nekem portékám, és házigazdám szavainak mi az értelme?" A seikh pedig azt mondta: "Fiam, ne aggódj, és ne töprengj, hanem kelj fel, és gyere velünk a piacra. Ha látjuk, hogy akad vevő, aki kielégítő árat ad az áruidért, én átveszem az árát a te javadra, de ha nem kínálnak érte annyit, amennyit elégnek találsz, lerakom áruidat számodra az én raktáraimba addig, amíg az adás-vétel napjai el nem érkeznek." Gondolkodtam a dolgon, és azt mondtam magamban: "Cselekedj az ő akarata szerint, hogy meglásd, micsoda árukról van szó." És így szóltam hozzá: "Hallom és engedelmeskedem, ó, seikh bátyám, és amit te cselekszel, áldás lesz azon, és lehetetlen bármiben is ellenkezni veled." Elmentem vele a piacra és ott megláttam, hogy szétszedte a tutajt, amin érkeztem. A tutaj szantálfából volt, és ő megbízta a kikiáltót, hirdesse ki, hogy eladó. A kalmárok odasereglettek, megnyitották a versengés kapuját, és egymást kínálták túl, amíg ezer aranyig verték fel a vételárat. Ekkor beszüntették az árverést, és a seikh hozzám fordult, és így szólt: "Hallgass ide, fiam: a te árudnak a mostani időkben ez az ára. El akarod-e adni ezen az áron, vagy inkább vársz még egy darabig, mert én megőrzöm számodra." Én azt feleltem: "Ez az ügy a te ügyed, és tedd azt, amit te akarsz." Erre megkérdezte: "Mondd, fiam: eladod nekem ezt a fát száz arannyal többért, mint amennyit a kereskedők ígértek?" Azt feleltem: "Igen, máris eladtam neked, és meg is kaptam az árát."

A seikh ekkor megparancsolta legényeinek, hogy hordják be a fát a raktárába, én pedig visszamentem vele a házába, leültünk, leszámolta kezemhez a fa teljes árát, zacskókat vett elő, beléjük rakta a pénzt, aztán elzárta vaslakattal, és átadta nekem a kulcsot.

Megint eltelt néhány nap és néhány éjszaka, és ekkor a seikh így szólt hozzám: "Kedves fiam, ajánlok neked valamit, és remélem, teljesíted óhajomat." Megkérdeztem tőle, miről van szó, és ő így felelt: "Hallod: én már megöregedtem, és nincs fiúgyermekem. De van egy leányom, korra fiatal, alakra sudár, kincsekben, bájakban gazdag. Azt szeretném, hogy vedd el feleségül, telepedjetek le a mi vidékünkön, én pedig rád ruházom minden tulajdonomat, mindent, ami kezem birtoka. Öregember vagyok, töltsd be te a helyemet." Én hallgattam, semmit se szóltam. Ő pedig így folytatta: "Fogadd meg, ó, fiam, amit mondok neked, mert csak a javadat kívánom, és ha engedsz óhajomnak, összeházasítlak leányommal, és fiam leszel, és minden, ami a kezemben van, és minden, ami a tulajdonom, a tied. Ha kereskedni akarsz, és vissza akarsz térni a hazádba, senki sem akadályoz meg benne, ez a te tulajdonod, te rendelkezel fölötte. Tedd hát azt, amit akarsz, és amit jónak látsz."

Ekkor így feleltem: "Alláhra, ó, seikh bátyám, olyan lettél számomra, mintha atyám volnál; sok borzalmat átvészeltem, ítéletem és tudásom meggyöngült. Cselekedj úgy, amint jónak látod."

A seikh most megparancsolta szolgáinak, hogy hozzák el a kádit és a tanúkat. El is jöttek, és ő hozzám adta a leányát. Nagy mulatságot és ünnepséget rendezett számunkra, és mikor bevezetett leányához, láttam, hogy végtelenül szép, gyönyörű termetű, arányos növésű nő. Ruházatát pompás drágakövek, aranyláncok, értékes gyöngynyakékek és egyéb kincsek díszítették, amelyeknek értéke sok-sok ezer aranyra is rúgott, de felbecsülni nem is lehetett.

Mihelyt megpillantottam, megtetszett nekem. Kölcsönösen megszerettük egymást, és vele maradtam jó ideig végtelen örömben és boldogságban. Apját aztán magához szólította Alláh - magasztaltassék a neve! Előkészítettük tetemét a sírbatételre és eltemettük. Én pedig rátettem kezemet birtokára: minden rabszolgája, egész cselédsége az én rendelkezésemre állt. A kalmárok beiktattak a hivatalába, mert ő volt a főnökük, és mindenki csak az ő tudtával és beleegyezésével vásárolhatott, mivelhogy ő volt a seikhjük; most pedig én kerültem a helyére.

Amint érintkezésbe léptem a város lakóival, azt vettem észre, hogy állapotuk minden hónapban megváltozik: szárnyuk nő, és vele az ég felső rétegeiben röpködnek; a városban csak a gyermekek és az asszonyok maradnak. Így szóltam hát magamban: "Ha eljön a hónap első napja, megkérek egyet közülük, talán elvisz magával oda, ahová ők mennek." És amikor elérkezett a következő hónap első napja, a formájuk megváltozott, odamentem az egyikhez, és így szóltam hozzá: "Könyörgök néked Alláh nevében, vigyél magaddal, hogy én is élvezhessem a kirándulást, és visszatérhessek veled." Ő így felelt: "Ez lehetetlen." De én addig esengtem, amíg engedett a kérésemnek, belekapaszkodtam, és felemelkedett velem a levegőbe.

Nem szóltam a terveimről senkinek, se a családomnak, sem a szolgáimnak, sem pedig egyik társamnak se. Az ember meg röpült, én a vállán, amíg csak olyan magasra nem emelkedett a felhők fölé, hogy hallottam az égen át az angyalok zengő karát. Elámultam és így szóltam: "Magasztaltassék Alláh! Dicsőség Alláhnak!" És még be sem fejeztem a dicséret szavait, amikor tűz csapott ki az égből, és kicsiny híja, hogy el nem égette a szárnyas embereket. Gyorsan leereszkedtek, engem letettek egy magas hegyre, és végtelen haraggal elmentek és otthagytak.

Egyedül maradtam a hegyen, és szidtam magamat azért, amit cselekedtem, és így szóltam: "Nincs másutt hatalom és nincs erő, csak a magasztos, hatalmas Alláhnál! Mihelyt kimenekülök egyik bajból, mindjárt beleesem a másikba, ami még gonoszabb, mint az előbbi volt." Ott kuporogtam hát a hegyen, és nem tudtam, hova menjek, amidőn íme, két ifjú haladt arra, szép, mint két telihold, és mindegyiknek kezében aranypálca volt, és arra támaszkodott. Közeledtem hozzájuk, és üdvözöltem őket, ők viszonozták köszönésemet. Így szóltam hozzájuk: "Alláhra, esedezem hozzátok, mondjátok meg, kik vagytok, és mi járatban vagytok." És ők így feleltek: "Mi Alláh szolgái vagyunk, kinek neve magasztaltassék." Aztán odaadták nekem vörös aranyból való botjukat, amelyet kezükben hoztak, és elmentek útjukra, engem meg otthagytak.

Én tovább haladtam a hegycsúcson a botra támaszkodva, és elgondolkozva a két ifjún. És íme! Kígyó csúszott elő a hegy belsejéből, szájában embert tartott, derekáig már el is nyelte. Az pedig kiáltozott és szólott: "Akárki megszabadít engem, azt Alláh is megszabadítja minden nehézségben!" Én hát a kígyó felé tartottam, és fejen sújtottam az aranyvesszővel. Erre kivetette szájából az embert. Az ember pedig odajött hozzám, és így szólt: "Mivel te szabadítottál meg a kígyótól, ezentúl el nem hagylak: társam lettél ezen a helyen!" Így feleltem: "Alláh hozott."

Ekkor embercsoport közeledett felénk, és köztük volt az is, aki vállán hordozott, és repült velem. Odamentem és mentegettem magam előtte udvarias beszéddel, de szemrehányást is téve neki ezekkel a szavakkal: "Jó barátok nem így viselkednek egymással szemben." Az ember így felelt: "Te vesztünket okozhattad volna Alláh dicséretével, amikor a hátamon vittelek." Azt feleltem: "Ne nehezteljetek rám, amiért nem tudtam, milyen következményei lesznek a dicséretnek, de ígérem, nem ejtem ki a repülés alatt Alláh nevét, ha újból veled mehetek." Beleegyezett hát, hogy magával visz, de kikötötte, hogy amíg a hátán vagyok, nem említem Alláh nevét, és nem dicsérem őt. Aztán hátára vett, és elrepült velem, mint előbb, amíg el nem jutott velem hajlékomba, ahol viszontláthattam feleségemet.

Üdvözölt, szerencsét kívánt megmenekülésemhez, és így szólt: "Őrizkedj attól, hogy megint elmenj ezekkel az emberekkel! Ne barátkozzál velük, mert az ördög testvérei ők, és nem tudnak Alláh imádatáról, kinek neve magasztaltassék!" Így szóltam hozzá: "Hogyan tudott atyád közöttük élni?" És ő így felelt: "Atyám nem volt közéjük való, nem is volt hozzájuk hasonlatos. És én úgy vélem, hogy miután atyám meghalt, te add el mindenünket, végy árukat az áráért, és utazz vissza hazádba, és atyádfiaidhoz, én pedig veled megyek, mert nem akarok itt élni ebben a városban, most, hogy anyám és atyám meghalt."

Ekkor hozzáláttam, hogy pénzzé tegyem a seikh áruit az utolsó darabig, és utánanézzek valakinek, aki útra indul ebből a városból, hogy vele mehessek. És egyszerre csak meghallottam, hogy egy csapat városi ember szintén útra szeretett volna kelni, csak nem találtak hajót maguknak. Ezért fát vásároltak, nagy hajót ácsoltak maguknak. Én is bejelentettem magamat utasnak, és megfizettem nekik az egész költséget. Aztán hajóra szálltam feleségemmel és minden javammal, egyéb tulajdonaimat és birtokaimat elhagyva. Szigetről szigetre és tengerről tengerre haladtunk.

A szél és az út kedvezett nekünk, úgyhogy épségben megérkeztünk Baszra városába. Ott nem pihentem, hanem helyet váltottam egy másik hajóra, átraktam minden árumat, ami velem volt, és Bagdád városába tartottam. Ott felkerestem házamat, és beléptem otthonomba, viszontláttam családomat, pajtásaimat és barátaimat, és beraktároztam minden javamat, ami velem volt, tárházaimba.

Családom kiszámította, meddig voltam hetedik utazásomon; hát huszonkét esztendeig tartott az út. Már le is tettek minden reményről, hogy valaha is visszatérek.

És amikor visszatértem közéjük, és elmeséltem élményeimet, mi minden ért engem: mindnyájan nagy álmélkodással csodálkoztak a hallottakon, és szerencsét kívántak megmaradásomhoz. Én pedig megfogadtam a magasztos Alláhnak, hogy nem utazom soha többé se vízen, se szárazon az után a hetedik kóborlásom után, amelyen annyit kínlódtam és szenvedtem, hogy kalanddal, utazással torkig lettem. Megköszöntem jóságát Alláhnak - dicsértessék és magasztaltassék a neve! -, dicsőítettem őt, és hálát rebegtem neki, hogy visszahozott enyéimhez, hazámba, szülőföldemre. És ó, szárazföldi Szindbád, vésd jól emlékedbe, mi minden történt, mi minden esett meg velem, hogy folytak dolgaim.

És szárazföldi Szindbád így szólt tengerjáró Szindbádhoz: "Alláhra kérlek, bocsásd meg, ha valamit véteni találtam volna ellened!"

És soká éltek egymás társaságában, öröm, vigasság, boldogság közepette, amíg el nem jött értük szüntetője jajnak-bajnak, elmetszője víg kacajnak, erős várak ledöntője, sírvermeknek megtöltője, eggyé forrtnak szétválása: az elmúlás zord kaszása.

Dicsőség az Élőnek, aki nem hal meg soha!

Legfrissebb mozgóképes hírünk:
Legfrissebb fórum témáink:
Ki készitette?
Ki készitette ?
Kik rejtőznek a szignók mögött?
Mennyit érhet?
Gobelin
Kié lehet ez a rézkarc?
Zsolnay minták és jelzései
Mennyit érhet antik tárgyam, régiségem?
Porcelán monogram
Mennyit érhet kortárs vagy régi festményem?
 
RSS feliratkozás: Hírek ÖSSZES HÍRRSS feliratkozás: Árverési hírek ÁRVERÉSI HÍREKRSS feliratkozás: Kulturális hírek KULTURÁLIS HÍREKRSS feliratkozás: Történelmi hírek TÖRTÉNELMI HÍREKRSS feliratkozás: Mozgóképes hírek VIDEÓKRSS feliratkozás: Antikrégiség.hu Mesetár MESETÁRRSS feliratkozás: Naptár időpontok NAPTÁR
Legfrissebb Fontos Kérdések:
További fontos kérdések >>
Legfrissebb fórum témáink:
Ki készitette?
Ki készitette ?
Kik rejtőznek a szignók mögött?
Mennyit érhet?
Gobelin
Kié lehet ez a rézkarc?
Zsolnay minták és jelzései
Mennyit érhet antik tárgyam, régiségem?
Porcelán monogram
Mennyit érhet kortárs vagy régi festményem?
Antikregiseg.hu műkincsportál: Régiségbolt és Antikvárium egy helyen
Csodaszarvas műkereskedelmi portál

Honlapunkról
Hogyan adhatok el?
Hogyan vásárolhatok?
Ingyenes hirdetésfeladás!

Regisztráció
Elfelejtett jelszó
Írjon nekünk!
Hírlevelet kérek

Művész adatbázis
Művészeti fogalomtár
Antikrégiség.hu Mesetár
Antikrégiség.hu Akadémia

Videók
Árverési hírek
Kulturális hírek
Történelmi hírek

Antikrégiség.hu QR kódja KÖVESSEN MINKET: Facebook KÖVESSEN MINKET: Twitter KÖVESSEN MINKET: Youtube KÖVESSEN MINKET: Google+ KÖVESSEN MINKET: Pinterest
© Antikrégiség.hu | e-Antique.eu | Hírlevél | Elérhetőség | Üzletszabályzat | Médiaajánlat | Szerzői jogok | Antikrégiség.hu adatvédelmi elvei