Csodaszarvas régiség- Könyv Portál
Csodaszarvas Kulturális és Műkereskedelmi Portál: online piactér antik műtárgy  kortárs régiség könyv
Csodaszarvas Műkereskedelmi Portál: online piactér antik műtárgy  kortárs régiség könyv
Belépés | Regisztráció
Keresés az Antikrégiség.hu Piactéren Részletes keresés >>>
Kövesse az Antikrégiség.hu Portált Facebookon!!
FontosKérdés kategóriák:
RSS feliratkozás: Állatok, növények Állatok, növények
RSS feliratkozás: Családi kapcsolatok Családi kapcsolatok
RSS feliratkozás: Egészség, életmód Egészség, életmód
RSS feliratkozás: Egyéb kérdések Egyéb kérdések
RSS feliratkozás: Emberi kapcsolatok Emberi kapcsolatok
RSS feliratkozás: Ezotéria, spiritualitás Ezotéria, spiritualitás
RSS feliratkozás: Fogyókúrák, diéták Fogyókúrák, diéták
RSS feliratkozás: Gasztronómia, étel, ital Gasztronómia, étel, ital
RSS feliratkozás: Gyerekvállalas, nevelés Gyerekvállalas, nevelés
RSS feliratkozás: Közlekedés Közlekedés
RSS feliratkozás: Kultúra és közösség Kultúra és közösség
RSS feliratkozás: Műszaki eszközök Műszaki eszközök
RSS feliratkozás: Otthon, lakás Otthon, lakás
RSS feliratkozás: Pénz, üzlet Pénz, üzlet
RSS feliratkozás: Politika, jog Politika, jog
RSS feliratkozás: Sport, mozgás Sport, mozgás
RSS feliratkozás: Számítástechnika, IT Számítástechnika, IT
RSS feliratkozás: Szépségápolás, divat Szépségápolás, divat
RSS feliratkozás: Szerelem, párkapcsolat Szerelem, párkapcsolat
RSS feliratkozás: Szórakozás, hobby Szórakozás, hobby
RSS feliratkozás: Tanulás, oktatás Tanulás, oktatás
RSS feliratkozás: Tudomány Tudomány
RSS feliratkozás: Utazás Utazás
RSS feliratkozás: Ünnepek, évfordulók Ünnepek, évfordulók
RSS feliratkozás: Vallás, hitélet Vallás, hitélet


FontosInfok.hu kategóriák:
RSS feliratkozás: ÁllásInfo ÁllásInfo
RSS feliratkozás: BankInfo BankInfo
RSS feliratkozás: BiztosításInfo BiztosításInfo
RSS feliratkozás: BoltInfo BoltInfo
RSS feliratkozás: EgészségInfo EgészségInfo
RSS feliratkozás: GasztroInfo GasztroInfo
RSS feliratkozás: GépjárműInfo GépjárműInfo
RSS feliratkozás: HirdetésInfo HirdetésInfo
RSS feliratkozás: IngatlanInfo IngatlanInfo
RSS feliratkozás: KulturInfo KulturInfo
RSS feliratkozás: SzállásInfo SzállásInfo
RSS feliratkozás: SzolgáltatásInfo SzolgáltatásInfo
RSS feliratkozás: TelepülésInfo TelepülésInfo
RSS feliratkozás: UtazásInfo UtazásInfo


Antikrégiség.hu Piactér:

Régiség kategóriák:
RSS feliratkozás: Antik bútor Antik bútor (5360)
RSS feliratkozás: Bélyeg Bélyeg (3045)
RSS feliratkozás: Egyéb régiség Egyéb régiség (3396)
RSS feliratkozás: Ékszer Ékszer (427)
RSS feliratkozás: Ezüst, fémtárgy Ezüst, fémtárgy (874)
RSS feliratkozás: Festmény Festmény (3180)
RSS feliratkozás: Grafika, rézkarc Grafika, rézkarc (555)
RSS feliratkozás: Hangszer Hangszer (607)
RSS feliratkozás: Képeslap Képeslap (1374)
RSS feliratkozás: Lámpa, csillár Lámpa, csillár (1035)
RSS feliratkozás: Militária, fegyver Militária, fegyver (817)
RSS feliratkozás: Műszaki tárgyak Műszaki tárgyak (1757)
RSS feliratkozás: Néprajzi tárgy Néprajzi tárgy (437)
RSS feliratkozás: Óra Óra (814)
RSS feliratkozás: Papírrégiség Papírrégiség (1286)
RSS feliratkozás: Pénz, érme Pénz, érme (1633)
RSS feliratkozás: Porcelán, kerámia Porcelán, kerámia (4227)
RSS feliratkozás: Szobor Szobor (540)
RSS feliratkozás: Textil, szőnyeg Textil, szőnyeg (1047)
RSS feliratkozás: Üveg, kristály Üveg, kristály (1016)
RSS feliratkozás: Vallási tárgyak Vallási tárgyak (248)

Könyv kategóriák:
RSS feliratkozás: Antik könyv Antik könyv (2030)
RSS feliratkozás: Életmód, egészség Életmód, egészség (295)
RSS feliratkozás: Gasztronómia Gasztronómia (194)
RSS feliratkozás: Gazdaság, üzlet Gazdaság, üzlet (56)
RSS feliratkozás: Gyerekkönyv Gyerekkönyv (423)
RSS feliratkozás: Idegen nyelvű Idegen nyelvű (363)
RSS feliratkozás: Irodalom, regény Irodalom, regény (1795)
RSS feliratkozás: Lemez, CD, DVD Lemez, CD, DVD (918)
RSS feliratkozás: Műszaki könyv Műszaki könyv (376)
RSS feliratkozás: Művészeti könyv Művészeti könyv (977)
RSS feliratkozás: Nyelvkönyv, szótár Nyelvkönyv, szótár (152)
RSS feliratkozás: Régi diafilm Régi diafilm (224)
RSS feliratkozás: Régi újság, folyóirat Régi újság, folyóirat (1647)
RSS feliratkozás: Sport Sport (187)
RSS feliratkozás: Tankönyv Tankönyv (527)
RSS feliratkozás: Történelem Történelem (660)
RSS feliratkozás: Tudományos könyv Tudományos könyv (653)
RSS feliratkozás: Útikönyv, földrajz Útikönyv, földrajz (246)
RSS feliratkozás: Vallási könyv Vallási könyv (625)


Menetrendek.net kategóriák:
RSS feliratkozás: BKK BKV menetrendek BKK BKV menetrendek
RSS feliratkozás: Busz menetrendek Busz menetrendek
RSS feliratkozás: Hajó komp menetrendek Hajó komp menetrendek
RSS feliratkozás: Jegyárak Jegyárak
RSS feliratkozás: Repülőgép menetrendek Repülőgép menetrendek
RSS feliratkozás: Teleautós fuvarok Teleautós fuvarok
RSS feliratkozás: Térképek Térképek
RSS feliratkozás: Útvonaltervezés Útvonaltervezés
RSS feliratkozás: Vasúti menetrendek Vasúti menetrendek


Csodaszarvas ebolt

Antikrégiség.hu Mesetár - Andersen mesék: A szerencse-tündér sárcipője

Vissza az összes meséhez
 
Megosztás
Oldal felvétele a könyvjelzők közé Tovább küldés emailben Nyomtatás
A SZERENCSE-TÜNDÉR SÁRCIPŐJE

1. ÍGY KEZDŐDÖTT

A koppenhágai új piactér közelében, az Östergade egyik házában nagy társaság gyűlt egybe; időnként elkerülhetetlen, hogy nagy vendégsereget hívjunk, aztán viszonzásul bennünket is meghívjanak. A társaság egyik része már körülülte a kártyaasztalokat, a másik része pedig arra várt, mi alakul ki a háziasszonynak abból a kérdéséből: "No, és mivel töltsük az időt?" Egyelőre itt tartottak; ki-ki azzal szórakozott, amivel éppen tudott. Beszélgetés közben a középkorra terelődött a szó; voltak, akik sokkal szebbnek képzelték el, mint a jelenkort. Knap igazságügyi tanácsos olyan hevesen védte ezt az álláspontot, hogy a háziasszony nyomban helyeselni kezdett neki; mindketten elítélték Örstednek egy almanachban megjelent írását a régi és új időkről, amelyben lényegében a jelenkor javára döntött. Az igazságügyi tanácsos az 1513-ban meghalt János dán király uralkodásának idejét tartotta a legnagyszerűbb, legboldogabb kornak. Szakadatlan folyt az élénk vita, akkor hallgatott csak el egy pillanatra, amikor behozták az újságot, abban viszont nem volt semmi figyelemre méltó. Menjünk ki addig az előszobába, ahol a vendégek letették a kabátot, botokat, esernyőket és sárcipőket. Két hajadon üldögélt idekinn, egy fiatal és egy öreg. Első pillanatra azt hihetnénk, hogy gazdáikra, valamelyik öreg kisasszonyra vagy özvegyre várnak, hogy majd hazakísérjék a vendégségből, de aki figyelmesebben megnézi őket, láthatja, hogy nem lehetnek közönséges cselédek; nagyon is finom a kezük, királynői a tartásuk, ruhájuk is egészen merész és különös szabású. Két tündér üldögélt az előszobában. A fiatal, ha nem is maga a Szerencse-tündér, de egyik komornájának szobalánya; s az a dolga, hogy a Szerencsetündérnek kisebb ajándékait hordja szét a világba. A komoly arcú öreg tündér a Gond tündére volt. Ő mindenüvé maga járt, a maga fenséges személyében intézett mindent, mert tudta, hogy így a legjobb.

Elmondták egymásnak rendre, hol jártak aznap; a Szerencse-tündér komornájának szobalánya ezen a napon csak apró-cseprő dolgokban járt; egy új kalapot óvott meg a záporesőtől, kijárta egy derék embernek, hogy egy előkelő léhűtő köszönjön neki, hasonló ügyeket intézett el, s beszámolt róla az öreg tündérnek. Végül megsúgta neki, hogy még valami egészen különleges megbízatása van.

- Tudnod kell - folytatta -, hogy ma van a születésem napja, s ezen a jeles napon egy pár sárcipőt bízott rám az asszonyom. Az emberiséget kell megajándékoznom vele. Bűvös erő lakik ebben a sárcipőben: aki felhúzza, ott terem azon a helyen és abban a korban, ahová kívánkozik; azon nyomban teljesül a vágya, és az az ember végre tökéletesen boldog lehet itt a földön.

- Ne hidd! - rázta a fejét a Gond-tündér. - Az az ember boldogtalan lesz, és áldja majd a pillanatot, amikor megszabadul a bűvös sárcipőtől.

- Hogy mondhatsz ilyet? - hitetlenkedett a másik. - Nézd, ideteszem a küszöbre, valaki majd tévedésből felhúzza, s az lesz a szerencsés. - Azzal elhallgattak.

2. HOGYAN JÁRT AZ IGAZSÁGÜGYI TANÁCSOS?

Későre járt; Knap igazságügyi tanácsos, aki már egészen beleélte magát János király korába, hazakészülődött. A véletlen úgy akarta, hogy tévedésből a Szerencse sárcipőjét rántsa fel a magáé helyett; s abban lépett ki az Östergadéra. A sárcipő bűvös ereje azonban egy szempillantás alatt visszaröpítette abba a korba, amelybe leginkább kívánkozott: János királyéba, s ahogy a vendéglátó házból kitette a lábát, bokáig süppedt a sárba, lucsokba, hiszen abban a korban még nem kövezték az utcákat:

- Micsoda feneketlen sár! - mérgelődött a tanácsos. - Hová tűnt a gyalogjáró? És mért oltották el az utcai lámpákat?

Nemrég kelt fel a hold, s különben is olyan vastag köd volt, hogy mindent elnyelt a sűrű sötétség. Lámpa csak a következő utcasarkon pislogott, egy Madonna-kép előtt, de nagyon gyéren világított; a tanácsos csak akkor vette észre, amikor alája ért, és megakadt a szeme az anya és a gyermek festett képén.

"Itt alighanem régi képeket árulnak - mondta magában a tanácsos -, s a kereskedő elfelejtette bevenni éjszakára a cégért."

Emberek haladtak el mellette János király korának öltözetében. "Micsoda maskarák! Biztosan jelmezbálból jönnek."

Egyszer csak sípok zendültek, dobok puffantak, fáklyafény világította be az éjszakát. Az igazságügyi tanácsos csodálkozva állt meg, és nézte az előtte elhaladó különös menetet. Dobosok csapata lépdelt az élen, nem sajnálták a dobjukat, verték derekasan; íjas, vértes darabontok követték őket. A menet közepén egy papi személy pompázott méltóságosan. Az igazságügyi tanácsos álmélkodva kérdezte, kicsoda a rangos egyházi ember.

- A sjaellandi püspök - felelte valaki.

- Uramisten, mi jutott a püspök eszébe? - sóhajtotta a tanácsos, és rosszallón csóválta a fejét. Vajon csakugyan a püspök lenne? Egyre ezen törte a fejét, miközben mereven maga elé tekintve végigment az Östergadén, majd a Nagyhíd téren. A Palota térre vezető hidat kereste, de nem találta; a homályban valami folyóvíz partja derengett, s végre két embert pillantott meg egy kikötött csónakban.

- Holmba akar átkelni uraságod? - szólították meg.

- Holmba? - Az igazságügyi tanácsosnak fogalma sem volt, milyen korba cseppent bele hirtelen. - Nem, Christianshavenbe tartok, a Kispiac utcába. - A két ember csodálkozva bámult rá.

- Csak azt mondják meg, merre van a híd? Szégyen, gyalázat, hogy egyetlen lámpa se ég errefelé, s akkora a sár, mintha ingoványban gázolna az ember! Minél tovább beszélt a révészekkel, annál érthetetlenebb volt előtte a beszédük.

- Nem értem ezt a bornholmi tájszólást! - mondta végül bosszankodva, és faképnél hagyta őket. De a hidat csak nem találta, még csak a korlátját se látta. "Gyalázat, hogy milyen elhanyagolt itt minden! - mérgelődött. Sohasem látta siralmasabbnak a maga korát, mint ezen az estén. - Bérkocsit fogadok határozta el -, majd hazavisz... Az ám, de hol vannak a bérkocsik? Egyet se látni. Vissza kell mennem az új piactérre, talán ott találok bérkocsit, különben sose jutok haza Christianshavenbe."

Visszaindult hát az Östergadén, s már a vége felé járt, amikor kisütött a hold. - Hát itt meg miféle állványokat építettek? - kiáltott fel, amikor a holdfényben kirajzolódott előtte az Öster-kapu, amely abban az időben az Östergade végén állott.

Szerencsére talált végre egy átjárót, amelyen át kijutott a mai új piactérre, csakhogy ez akkoriban puszta rét volt. Itt-ott csenevész bokrok; a rét közepén széles csatorna vagy folyó vize hömpölygött át. A túlsó parton elszórtan szegényes viskók dülöngéltek, holland hajósok tanyái; róluk nevezték el Hollandvölgynek ezt a városrészt.

- Vagy délibáb játszik velem, vagy becsíptem - jajdult fel az igazságügyi tanácsos. - Mi történt körülöttem? Mi történt?

Megint visszafordult, szentül hitte, hogy lázas beteg. Amikor visszaért a házsorok közé, szemébe tűnt, hogy a legtöbb ház favázas és zsúpfödeles épület. "Nem, nem vagyok magamnál - nyögte. - Pedig nem ittam, csak egy pohár puncsot! Úgy látszik, annyi is megártott. Különös ötlet is punccsal meg meleg lazaccal kínálni a vendégeket; meg is említem majd az ügynöknének! Ha visszamennék hozzájuk s megmondanám, hogy rosszul vagyok... De ez kissé kínos volna, s az se biztos, hogy még ébren vannak."

Kereste azért a házat, ahol vendégségben volt, de mintha a föld nyelte volna el.

- Rettenetes! - kiáltott fel kétségbeesetten. - Nem ismerek rá az Östergadéra! Egyetlen boltot se látok, körös-körül düledező, roskatag viskók, mint Roeskildéban vagy Ringstedtben. Istenem, de rosszul vagyok! Ha szégyenkezem miatta, azzal nem segítek magamon. Ugyan hol az ördögben lehet az ügynök háza? Itt kellene lennie, de ez egészen másforma ház. No, fő, hogy még ébren vannak. Nagybeteg vagyok, most már bizonyos.

Félig nyitott ajtó előtt állt; az ajtórésen fény vetődött ki az utcára: János király-korabeli sörház volt. Az ivó olyan, mint egy holsteini parasztház pitvara; hajósok, koppenhágai polgárok s néhány írástudó ember ült a kancsók mellett beszélgetésbe merülve. Ügyet se igen vetettek az újonnan érkezettre.

- Bocsánat - lépett az igazságügyi tanácsos az elősiető kocsmárosnéhoz -, rosszul lettem az utcán. Lenne szíves bérkocsit hozatni, szeretném hazavitetni magamat Christianshavenbe.

A kocsmárosné nagy szemeket meresztett rá, a fejét rázta, aztán németre fordította a szót. A tanácsos azt hitte, hogy az asszony nem tud dánul, elismételte hát németül a kívánságát. Különös beszéde és még furcsább öltözete bizonyossá tette a kocsmárosnét, hogy külföldivel van dolga. Azt az első pillanatban észrevette, hogy a vendég rosszul érzi magát, hozott is neki mindjárt egy kancsó vizet; a víz persze édes is volt, sós is egy kicsit, mert az udvar kútjából merítették.

A tanácsos tenyerébe hajtotta fejét, mélyet lélegzett, és eltűnődött rajta, milyen furcsán megváltozott körülötte minden.

- Ez A Nap mai száma? - kérdezte, csak azért, hogy kérdezzen valamit, amikor a kocsmárosné egy árkus papírt tett el a keze ügyéből.

Az asszony nem értette a kérdést, csak odaadta neki az árkus papírt; fametszet volt rajta, azt az égi jelenséget ábrázolta, amelyet Köln városa fölött láttak. - Érdekes régiség! - élénkült fel az ódon metszet láttára az igazságügyi tanácsos. - Hogy került önhöz ez a ritkaság? Értékes holmi, bár ami a tárgyát illeti, együgyű mese, semmi más. Manapság már megfejtették az efféle égi jelenségeket: a csakugyan létező északi fénnyel magyarázzák. Valószínűnek tartják, hogy az elektromosság játéka.

A közelebb ülők minden szavát hallották, és álmélkodva néztek rá; egy ember felkelt, mély tiszteletkel emelte le a kalapját, és komoly arccal kérdezte:

- Ön, monsieur, ugye, igen-nagyon tudós ember?

- Nem én - felelte szerényen a tanácsos -, csak éppen van némi fogalmam egyről-másról, amit minden műveltembernek tudnia kell.

A modestia dicséretes erény - bólintott az ember. - Beszédéről különben meg kell állapítanom, hogy mihi secus videtur, de én örömmel suspendálom judiciumomat.

- Bocsánat... kihez van szerencsém? - kérdezte zavartan az igazságügyi tanácsos.

- A szentírás baccalaureusa vagyok - mutatkozott be az idegen.

A tanácsos beérte a válasszal, a különös cím összhangban volt a különös öltözékkel. "Bizonyára egy régimódi falusi iskolamester - vélte magában -, bogaras különc, amilyeneket már nem látni másutt, csak Jyllandban."

- Bár ez nem locus docendi - folytatta a baccalaureus -, azért kérem, folytassa, ha nem fárasztom vele. Látom, nagyszerű ismerője a régi auctoroknak! - Igen, ezt elmondhatom magamról - felelte a tanácsos -, szeretem böngészni a régi hasznos írásokat, de szívesen olvasom az újakat is, kivéve az úgynevezett "köznapi történeteket", ezekkel bőven szolgál az élet is.

- "Köznapi történeteket"? - kérdezte értetlenül a baccalaureus.

- Igen, a mai regényeinkre célzok.

- Ó - mosolygott a másik -, azért el kell ismerni, elmés írások azok, vagy becsben vannak az udvarnál is. A király különösen kedveli Iffven és Gaudian urak regényét Artus királyról és a Kerekasztal lovagjairól. Őfelsége tréfás szavakkal emlékezett meg a regényről főuraink előtt.

- Még nem volt alkalmam elolvasni - mondta a tanácsos -, bizonyosan új regény, és Heiberg kiadásában jelent meg.

- Nem Heiberg - Godfred von Ghemen adta ki.

- Talán Godfred von Ghemen a szerző? - ámult el az igazságügyi tanácsos. - Hiszen ez igen régi név: Godfred von Ghemen nyomtatta az első könyvet Dániában!

- Úgy van, ő az első könyvnyomtatónk - bólintott a baccalaureus.

Eddig döccenés nélkül folyt a beszélgetés; egy derék polgár a súlyos dögvészről beszélt, amely néhány éve pusztított, vagyis 1484-ben, de a tanácsos azt hitte, hogy a nemrégi koleráról van szó, s így nem derült ki semmi furcsaság a beszélgetés során. Az 1490-es kalózhadjárat olyan közeli esemény volt, hogy meg kellett említeni. Az emberek elmondták, hogy az angol kalózok a kikötőből rabolták el a hajókat; az igazságügyi tanácsos, aki felidézte 1801 eseményeit, a pártjukra állt az angolokkal szemben. De most már elakadt a beszélgetés, minduntalan felvették az iskolamesteri hangot; a derék baccalaureus rendkívül tudatlannak bizonyult a tanácsos szemében, az meg a tanácsos kijelentésit, a legegyszerűbbeket is képtelennek és túlságosan merésznek találta. Néha meghökkenten meredtek egymásra, aztán ha egészen összezavarodtak egymás beszédétől, a baccalaureus deákra fordította a szót, remélve, hogy így jobban megérteti magát. De persze nem használt ez sem.

- No, jobban van? - rántotta meg a kocsmárosné a tanácsos kabátujját. Az hirtelen észbe kapott; beszéd közben megfeledkezett róla, mi is történt vele, s most végiggondolta az egészet.

- Uramisten, hol vagyok? - kiáltott fel, és szédülni kezdett.

- Kocsmárosné asszony, Claretet ide! Méhsört meg brémai sört! - kiáltotta az egyik vendég. - Uraságod a vendégünk!

Két hajadon lépett az ivóba, az egyik kétszínű főkötőt viselt. Töltöttek a kupákba, aztán mélyet bókoltak; az igazságügyi tanácsosnak végigfutott a hideg a hátán.

- Mi történik itt? Mi történik itt? - dadogta hideglelősen, de innia kellett velük; a két hajadon egészen illedelmesen vette birtokába a jámbor tanácsost. Kétségbeesetten nézegetett körül, s amikor valaki azt mondta, hogy berúgott, cseppet sem kételkedett ebben az állításban, csak azért könyörgött nekik, hozzanak neki bérkocsit. Erre aztán mindenki azt hitte, hogy oroszul beszél.

A tanácsos még sohasem volt ilyen nyers beszédű és alantas társaságban.

- Azt hinné az ember; hogy a pogányság korába süllyedt vissza az ország - mondta magában. - Mondhatom, nem volt rettenetesebb estém életembe! - Hirtelen mentő gondolata támadt: lebukik az asztal alá, ellopakodik az ajtóig, és menekülni próbál.

Szerencsésen el is jutott az ajtóig, de a többiek észrevették, mit tervel. Elkapták a lábát, s a szegény tanácsos szerencséjére a kezükben maradt a bűvös sárcipő, s vele együtt az igazságügyi tanácsos is megszabadult a varázslattól.

Végre tisztán látott: erős fényű utcai lámpa égett a feje fölött, előtte egy nagy ház magaslott, jól ismert, pompás épület. Az Östergadét látta maga előtt, olyannak, amilyennek mi is ismerjük. A tanácsos lábbal egy kapu felé, a gyalogjárón feküdt, szemben vele egy éjjeliőr üldögélt bóbiskolva.

- Uramisten, itt hevertem az utcán, s milyen furcsát álmodtam! - dörzsölte meg a szemét a tanácsos. - Igen, itt vagyok az Östergadén! Milyen szép, milyen világos és eleven! Borzasztó, hogy mit tett velem az az egy pohár puncs!

Két perc múlva már bérkocsi vitte Christianshaven felé. A tanácsos az éjszaka kiállott félelmekre és gyötrelmeire gondolt, s szíve mélyéből áldotta a boldog valóságot, korunkat, amely hibáival együtt is sokkal jobb, mint az, amelyikben az imént időzött. Bizony, nagyon okosan gondolta ezt az igazságügyi tanácsos úr!

3. A BAKTER KALANDJA

- No nézd! Egy pár sárcipő! - kiáltott fel csodálkozva a bakter. - Biztosan a hadnagyé, aki ott fönn lakik az emeleten. De mért hagyta itt a kapuban?

A derék bakter készséggel becsöngetett volna a hadnagyhoz, hogy a sárcipőt visszaszolgáltassa, mert látta, hogy a hadnagy ablaka még világos. De a ház többi lakója már aludt, s nem akarta felzavarni őket.

"Biztosan jó meleg holmi - mondta magában. - Milyen kellemes, puha bőrből van! - Felpróbálta: mintha az ő lábára szabták volna. - Hanem milyen fura a világ sora! A hadnagy most kedvére heverhetne a jó meleg ágyában, s mégse teszi! Hanem ahelyett föl-alá járkál a szobájában. De boldog ember lehet, istenem! Nincs a nyakán se feleség, se gyerek, minden estéjét vidám cimborákkal tölti. Ha a helyében lehetnék, de boldog is lennék!"

Még végig se mondta a kívánságát, máris hatott a sárcipő bűvös ereje: a bakter mindenestől beköltözött az emeleten lakó hadnagyba. Fönn állt a szobában, s egy kis rózsaszínű papírlapot tartott a kezében; a papírlapon egy vers állt, a hadnagy úr saját verse. Mert ki az közülünk, akinek nem volt életében legalább egyszer költői hangulata? Márpedig ha olyankor leírja, amit érez, készen is van a vers. A hadnagy úr ezt a verset írta a rózsaszínű papírlapra:

HA GAZDAG LENNÉK!

"Ha gazdag lennék!" - hányszor áhítottam,
már kétarasznyi kislegény koromban.
Ha pénzem volna! Tiszt lennék,
bizony, kardom volna, sujtásos zubbonyom...
A tiszti rangot megadták az évek,
de én maradtam templom egerének -
segíts meg, istenem!

Ó, ifjú emlék, szívem altatója!
Ó, zsenge lányka félénk, tiszta csókja!
Mások zsebe a tallértól dagadt,
de én meg mesét tudtam ám, sokat!
A lány beérte ezzel - hát meséltem,
és boldog voltam így, gazdag-szegényen
tudod jól, istenem!

"Ha gazdag, lennék!" - ezt szövöm imámba,
mert hajadon lett az a zsenge lányka,
olyan okos, szép, jó, mint senki sem.
Ó, hogyha tudná, mit rejt a szivem!
A legszebb mesét: ő meg én...
Hiába: magam ítélem ajkam hallgatásra,
te mondtad, istenem.

Ha gazdag lennék - legalább vigaszban,
nem írnék verset, melyben csak panasz van.
Hervadt levélen röpítem felé,
ó, régi lány, a régi szép regét:
az éj majd elnyeli borús mesémet.
Jövőm sötét: nem látlak benne téged.
Áldjon meg százszor az én istenem!

Igen, ilyen verseket ír az ember, ha szerelmes, de aki csak egy kicsit is meggondolt, nem nyomtatja ki. Hadnagyi paroli; szerelem és szegénység - szabályos háromszög ez, vagy hogy másképp mondjam, a szerencse kettétört kockájának egyik fele. Tudta ezt jól a hadnagy; sóhajtott is egy szívszakasztót, fejét az ablakpárkányra hajtva:

"Mennyivel boldogabb az a szegény bakter odalenn az utcán! Hírből se ismeri, amit én szükségnek nevezek. Otthona van, asszonya, gyereke, akik vele sírnak, ha ő sír, s vele nevetnek, ha jókedvű! Ó, bárcsak mindenestül beléköltözhetném, mennyivel boldogabb volnék!";

A hadnagyba költözött bakter abban a pillanatban visszaváltozott bakterré, mert miután a Szerencse-tündér sárcipőjének bűvös ereje a hadnagyba költöztette, hadnagyi mivoltában sem volt elégedett, megirigyelte a baktert; s az kívánt lenni újra, ami volt. A bakter hát újra bakter lett.

"Jaj de rosszat álmodtam - sóhajtott fel. - De azért mulatságos volt. Mintha én lettem volna a hadnagy, aki az emeleten lakik, de mondhatom, nem sok örömöm volt benne. Hiányzott a feleségem meg a két kölyök, akik majd megfojtanak, úgy ölelgetnek szeretetükben."

Ott ült hát megint az utcán, és elgondolkozva bólogatott; még mindig kótyagos volt az álomtól, még nem vetette le a bűvös sárcipőt. De akkor egy hulló csillag szántotta át az eget.

"Ez bizony leszaladt - mondta magában a bakter. - Nem baj, maradt odafönn elég. Kedvem volna egy kicsit közelebbről szemügyre venni azokat a fényes dolgokat ott fenn, különösen a holdat, az biztosan nem csúszik ki egykönnyen az ember kezéből. A diák, akire mos a feleségem, azt mondja, hogy ha meghalunk, egyik csillagról a másikra szálldosunk. Biztosan hazugság, pedig milyen szép is volna! Jó lenne fölugrani egy kis időre, még ha a testem itt maradna is a lépcsőn."

Csakhogy vannak a világon dolgok, amelyekről nagyon vigyázva kell beszélni. Hát még annak hogy kell vigyázni, akinek éppen a lábán van a Szerencsetündér sárcipője! Mindjárt megtudjátok, hogyan járt a bakter.

Mi, emberek, valamennyien tudjuk, milyen gyorsan röpít a gőz, hiszen elégszer próbáltuk már vasúton vagy gőzhajón. Pedig ez a repülés csak lajhárcammogás vagy csigamászás a fény sebességéhez képest; a fény tizenkilencmilliószor sebesebben száguld a legjobb versenyfutónál, s a villamosság még annál is gyorsabban. A halál nem más, mint a szívünket érő villamos ütés, a testtől elszabadult lelket a villamosság szárnyán röpíti a végtelenbe. A napfény nyolc perc és néhány másodperc alatt teszi meg a több mint húszmillió mérföld utat; a lélek még kevesebb idő alatt teszi meg ugyanezt a villamosság gyorspostáján. Az égitestek közötti távolság csak annyi a számára, mint a mi számunkra városbeli barátaink házai, még ha egészen közel is vannak hozzánk. Csakhogy ennek a villamos ütésnek idelenn a földön az életünk az ára, mert mi nem húzhattuk fel a Szerencse-tündér sárcipőjét, mint a bakter.

A bakter néhány pillanat alatt tette meg az ötvenkétmillió mérföld utat a holdig, amely, mint tudjuk, sokkal könnyebb, légiesebb anyagból van, mint a mi földünk; lágy, mint a frissen hullott hó.

A bakter egy holdkráter szélén lelte magát, egyikén a sok-sok holdkráternak, amelyeket Madler doktor nagy holdtérképéről ismerünk. A kráter belül, egy dán mérföldnyi mélységben meredeken zuhant le, és katlant alkotott; a katlan fenekén nagy város terült el, olyan volt, mint egy pohár vízben a felvert tojásfehérje, olyan habkönnyű anyagból épült minden háza, erkélye, tornya, kupolája. A ritka levegőben áttetszően imbolygott a város minden épülete, s a bakter feje fölött úgy lebegett a földünk, mint egy nagy, bíborfényű golyó.

Élőlényeket is látott a katlanban, olyasféléket, akiket mi "embereknek" nevezünk, de persze nemigen hasonlítottak hozzánk. Beszéltek is valami holdbéli nyelven, s a bakter lelke csodálatosképpen meg is értette a beszédüket, pedig ezt senki sem kívánhatta volna tőle.

Bizony, a bakter lelke minden szavukat megéltette: a mi földünkről vitatkoztak, nem hitték, hogy a földön élőlények vannak. Hiszen a föld körül olyan sűrű a levegő, hogy valamirevaló holdlakó egy percig se bírná ki. Egyedül a holdat tartották lakhatónak, a világmindenség tulajdonképpeni központjának, az élőlények bölcsőjének.

De hagyjuk a bakter lelkét, menjünk vissza Östergadéra, s nézzük meg, mi történt közben a testével.

Élettelen kuporgott a lépcsőn, kezéből kiesett az alabárdja; tekintete a holdon csüngött, mintha a holdtányéron bolyongó lelkét keresné.

- Hé, bakter, hány óra? - kiáltott rá egy késői járókelő.

De a bakter nem felelt, hogy is felelhetett volna? A járókelő szelíden orron koppintotta, mire a bakter teste elvesztette az egyensúlyát, s elnyúlt egész hosszában az utcakövön, hiszen halott volt a lelke nélkül. A késői járókelő megrémült: megölte a baktert. Jelentették, megtanácskozták az ügyet, hajnalban aztán kivitték a baktért a kórház halottaskamrájába.

No, ha egyszer visszatér a bakter lelke, ugyancsak sokat kell szaladgálnia! Hiszen először is az Östergadén keresi majd gazdáját, a testet, csakhogy ott nem találja. Akkor valószínűleg a rendőrséghez fordul. Onnan az országos címhivatalba küldik, hogy a talált tárgyak között kerestethessék a testét, végül pedig a kórházba utasítják. Igen ám, csakhogy a lélek, ha önállóvá lesz, okosabb mindennél, csak a test teszi butává.

Vigasztalódjunk hát: a bakter lelke egykettőre megleli a testét.

Mondom, a baktert kivitték a kórház halottaskamrájába, s ott az első dolog, amit csináltak vele, természetesen az volt, hogy lehúzták lábáról a sárcipőt. A lélek a következő pillanatban már röpült is vissza a test felé, visszaköltözött belé, s a bakter azon nyomban életre kelt. Ahogy föleszmélt, váltig azt hajtogatta, hogy soha életében nem volt rettenetesebb éjszakája, s hogy még két tallérért se élné át újra. No de szerencsére, hogy túlesett rajta.

A kórházat még aznap elhagyta, de a Szerencse-tündér sárcipője ott maradt.

4. FONTOS MOZZANAT. EGY SZAVALAT. KÜLÖNÖS UTAZÁS

Minden koppenhágai ismeri a Frederik-kórház kapuját, de mivel ezt a történetet valószínűleg nem koppenhágai is olvassa, rövid leírást kell adnunk róla.

A kórházat magas kerítés választja el az utcától; a kerítés tömör vasrácsai olyan ritkán állnak, hogy azt beszélik, a vékonyabb dongájú orvosjelöltek átférnek köztük, s a rácson át indulnak kisebb látogatásokra a városba. Van ugyan egy testrészük, amelyet csak nagy üggyel-bajjal tudnak áterőszakolni a rácson: a fejük. Tehát itt is, mint olyan sokfelé ezen a világon, a kis fejűeknek kedvez a szerencse. Elég ennyi bevezetésül.

Egy fiatat orvosjelölt, akiről csak szó szerinti értelemben lehet elmondani, hogy "nagy koponya", éppen ügyeletes szolgálatot teljesített ezen az estén; szakadt az eső; az orvosjelölt azonban e kettős akadállyal dacolva is mindenáron ki akart jutni a városba. Csak egy fertályórányi dolga volt, s úgy gondolta, ezért nem érdemes a portást beavatni, hiszen úgyis át tud surranni a ritka rácsok között. Ott hevert a keze ügyében a bakter ittfelejtett sárcipője: az orvosjelöltnek meg sem fordult a fejében, hogy nem közönséges holmi az, hanem a Szerencse-tündér bűvös sárcipője: csak arra gondolt, jó szolgálatot tesz a csúf időben, hát fölrántotta, s most már csak azon múlt a kirándulás, hogy át tud-e bújni a rácson. Eddig még egyszer sem próbálta. Megállt a vaskerítés előtt.

- Istenem, csak a fejem átférjen! - fohászkodott, s alighogy kimondta, már kinn is volt a feje, pedig ugyancsak jókora koponyája volt. Persze mi tudjuk, hogy a sárcipő bűvös erejének köszönhette. Csakhogy most a feje kinn volt, a teste meg sehogy se tudott utána nyomakodni.

- Úgy látszik, túlságosan kövér vagyok! - sóhajtotta. - Pedig azt hittem, a fejemmel lesz a baj. Most kinn van a fejem, én meg nem férek át.

Vissza akarta húzni a fejét, de nem tudta semmiképpen. A nyakát ugyan kényelmesen forgathatta, de ezzel nem sokra ment. Első érzése a bosszúság volt, a második, hogy emelkedett kedve a fagypont alá süllyedt. Szerencsétlen helyzetét a Szerencse sárcipőjének köszönhette, s a boldogtalannak nem jutott eszébe, hogy a szabadulást kívánja - pedig teljesedett volna -, hanem maga próbálta kiszabadítani magát, persze hiába. Az eső ömlött, egy lélek se járt az utcán. A kapucsengőt nem érte el a boldogtalan orvosjelölt - ugyan hogy szabadulhat a kutyaszorítóból? Látta már a sorsát: itt áll reggelig, akkor aztán majd lakatosért küldenek; s az elfűrészeli az átkozott vasrácsokat. Csakhogy mindez nagy port ver majd fel; a szemközti iskolából mind odasereglenek a gyerekek, a matróznegyed népe is odatódul, s látja őt a pellengéren. Nagyobb tömeg gyűl majd össze, és egész másképp fognak álmélkodni, mint tavaly, amikor az óriási agávét csodálták.

- Jaj, ha erre gondolok, a fejembe tódul a vér! Még eszemet vesztem! Talán már meg is bolondultam. Ó, ha innen kiszabadulhatnék, mindjárt jobban lennék!

Mondhatta volna ezt előbb is szegény. Alighogy a kívánságát kimondta, már ki is szabadult a feje; több se kellett a derék orvosjelöltnek, megfordult, és rohant befelé, félig eszét vesztve az ijedtségtől, amelyet a Szerencsetündér sárcipője okozott.

De ne higgyétek ám, hogy véget értek az orvosjelölt kalandjai. Most jön még csak a java!

Elmúlt az éjszaka, elmúlt a következő nap; a sárcipőért csak nem jelentkezett a gazdája.

Másnap szavalóestet rendeztek a Kannike utcai kis színházban. Zsúfolásig telt a nézőtér; ott volt a Frederik-kórház orvosjelöltje is, aki már-már elfeledte az előző éjszakai kalandját. Megint felhúzta a sárcipőt, mert nem ment érte senki, s mert a nagy sárban jó szolgálatot tett. Egy új verset adtak elő a színházban. "A nagynéni pápaszeméről", amelyet ha föltesz valaki, aki nagy társaságban van, belelát az emberekbe, mint a nyitott kártyákba, még azt is meglátja, kinek-kinek mit hoz a jövő esztendő.

A vers eszméje erősen foglalkoztatta; szeretett volna egy ilyen bűvös szemüveget; amellyel, ha okosan használja, egyenest az emberek szívébe láthat. Hiszen az még érdekesebb, mint a jövendőt fürkészni; a jövőjét úgyis megtudja előbb-utóbb mindenki, mások szívébe azonban senki sem láthat.

"Ó, ha a szívébe láthatnék az első sorban ülő előkelő dámáknak és uraknak! Ha egy kis nyíláson benézhetnék a szívükbe, mint valami kis boltba, s végigmustrálhatnám annak a boltnak a portékáit! Annak a dámának ott biztosan egy fényes divatüzletet találnék a szívében; annak ott biztosan üres a boltja, de ráférne egy alapos nagytakarítás. Vannak aztán szolid boltok is. - Felsóhajtott. - Igen, én is ismertem egy szolid boltot, csakhogy abban már benn ül egy segéd, s ez annak a boltnak a legnagyobb hibája. Olyan boltok is vannak, amelyekből kikiáltanak: »Lépjen közelebb, kedves uram!« Én bizony lépnék is; ha fürge kis gondolat lehetnék, és besurranhatnék a szívekbe."

Több se kellett a sárcipőnek! Az orvosjelölt abban a szempillantásban zsugorodni kezdett, s megkezdte különös utazását az első sor közönségének szívében. Az első egy hölgy szíve volt; de az orvosjelölt az első pillanatban azt hitte, hogy egy ortopédiai intézetbe csöppent - így hívják azt az intézetet, ahol az orvosok a test hibáit, kinövéseit egyengetik ki -, méghozzá abban a szobában, ahol az eltorzult testrészek gipszmásolatait tartják. A különbség csak annyi volt, hogy az ortopédiai intézet kamrájából eltávolítják a gyógyult betegek hibás tagjainak másolatait, de ebben a kamrában örökre megőrizték őket. A jó barátnők testi és lelki kinövéseinek pontos másolatait őrizte ez a női szív.

A gondolat - a hajdani orvosjelölt - most átröppent egy másik női szívbe. Olyan volt ez a szív, mint egy szent templom; az ártatlanság fehér galambja lebegett a főoltár fölött. Áhítat fogta el, térdre akart borulni, de röpülnie kellett tovább, a harmadik szívbe. Még távolról is hallotta a tiszta templomban zengő orgonát, s úgy érezte, mintha maga is jobb emberré változott volna, méltóvá arra, hogy beléphessen a következő szentélybe, amely egy nyomorúságos padlásszobában betegen fekvő édesanyát mutatott neki. A nyitott ablakon bevetődött isten napjának fénye, bebólogattak a tetőről a faládába ültetett gyönyörű rózsák, két égszínkék tollú madár a gyermeki boldogságról énekelt, a beteg anya pedig az ég áldást kérte lányára.

Aztán egy teliaggatott mészárszéken mászott négykézláb keresztül; amerre nézett, csak húst látott, húst és semmi mást - egy köztiszteletben álló gazdag ember szíve volt, akinek a neve biztosan megtalálható az előkelő emberek címjegyzékén.

Utána a gazdag ember feleségének szívébe férkőzött be: rozzant, düledező galambdúc volt; a csúcsán a férj arcképe volt a szélkakas, az összeköttetésben volt a galambdúc ajtóival, s ahogy a szélkakas fordult, úgy nyíltak-csukódtak az ajtók.

Aztán egy tükörterembe surrant be; olyan volt, mint a rosenborgi kastély híres tükörterme, de ennek a tükrei hihetetlenül nagyítottak. A terem közepén a szív gazdájának jelentéktelen kis "én"-je ült elmélyülten, mint a dalai láma, és rajongva bámulta felnagyított tükörképét.

Átröppent a szomszéd szívbe - mintha csak egy tűdobozba került volna, hegyes tűk meredeztek minden oldalából. "Ez csak egy száraz vénkisasszony szíve lehet!" - gondolta. De tévedett: egy sokszorosan kitüntetett ifjú katona szíve volt, afféle "csupa ész és csupa szív" katonáé.

A szegény orvosjelölt szédülve röppent ki az utolsó szívből - végigjárta az első sort, ahogy kívánta. Nem tudta összeszedni a gondolatait, azt hitte, túlságosan szárnyaló képzeletének játéka volt, amit átélt.

"Uramisten! - sóhajtotta. - Úgy érzem, hajlamom van a megőrülésre! Olyan forró a testem, mintha lázas volnék, fejembe tódul a vér! - Újra felidézte előző éjszakai rettenetes helyzetét, a fejét fogva tartó vasrácsokat. - Alighanem ott szereztem a bajt - gondolta. - Orvosolnom kell, amíg nem késő. Talán a gőzfürdő jót tenne. Ha ott feküdnék a legfelső fürdőpadon..."

Végig se gondolta, már ott feküdt a gőzkamrában, a legfelső fürdőpadon, csakhogy ruhástul, még a sárcipő is a lábán volt; s az izzadó mennyezetről arcába permeteztek a forró cseppek.

- Tyű! - kiáltott fel és leugrott; futott a zuhany alá. A fürdőszolga, amikor meglátta a felöltözött embert, rémülten felordított.

Az orvosjelöltnek volt annyi lélekjelenléte, hogy gyorsan a fülébe súgja, - Fogadásból tettem! - De amikor végre hazakeveredett, első dolga volt, hogy egy jókora hólyaghúzó tapaszt tett a nyakára meg a hátára, hogy kihúzza fejéből a tébolyt.

Másnap reggel csupa vér volt a háta; ennyi haszna volt, látjátok, a Szerencsetündér sárcipőjéből.

5. AZ ÍRNOK ÁTVÁLTOZÁSA

A bakternek - bizonyára emlékszünk még rá - közben eszébe jutott, hogy hiszen ő az utcán találta azt a sárcipőt, amit kinn hagyott a kórházban. Érte ment hát, és elkérte, de mivel se a hadnagy, se az utca többi lakója nem ismerte el a magáénak, a derék bakter beszolgáltatta a rendőrségnek.

- Hajszálra olyan, mint az én sárcipőm! - csodálkozott el az egyik írnok, s odaállította a sárcipőt a magáé mellé. Csakugyan, szakasztott mása volt, még a legélesebb suszterszem se tudta volna őket megkülönböztetni egymástól.

- Írnok úr! - szólította meg egy altiszt, aki egy csomó irattal lépett a szobába. Az írnok megfordult, átvette az iratokat, s amikor elintézte, megint a két pár sárcipőre esett a tekintete. Most aztán már végképp belezavarodott: a jobb oldali pár-e az övé vagy a bal oldali.

- Az az enyém, amelyik sáros - döntötte el végül, pedig rosszul döntött, mert éppen a Szerencse-tündér sárcipője volt a sáros. No de néha a rendőrségen is tévedhetnek. Az írnok felhúzta a magáénak vélt sárcipőt, néhány iratot zsebre vágott, egy köteget meg a hóna alá, hogy majd otthon átolvassa és lemásolja. Hanem éppen vasárnap volt, szép, napos délelőtt, arra gondolt hát, milyen jólesne egy kis séta a Frederiksbergen. Gondolta, s már indult is.

Nem hinném, hogy akadt nála csöndesebb és szorgalmasabb fiatalember; igazán megérdemli azt a kis sétát, eleget görnyedt az asztal mellett. Elindult, mondom, ment, ment, és nem gondolt semmire, így a bűvös sárcipő nem mutathatta meg a tudományát.

A fasorban szembetalálkozott egy ismerősével, az ifjú költővel, aki elmondta neki, hogy másnap nyári utazásra indul.

- Már megint utazik? - sóhajtott fel az írnok. - Milyen boldog lehet, aki szabad! Repülhet, mint a vándormadár, mi meg ülünk a szűk kalitkában. - De abba a kalitkába tiszta búzát szórnak mindennap! - felelt a költő. - Nem kell aggodalmaskodniuk a holnap felől, s öregkorukban biztos nyugdíjat élveznek.

- Azért mégis önnek a legjobb! - mondta az írnok. - Ülni és verseket írni - lehet-e annál nagyobb élvezet? Az egész világ magasztalja; s a maga ura, az sem utolsó! Próbálná csak meg, mi az: nap mint nap az igazságszolgáltatás hétköznapi dolgaival foglalkozni.

Az ifjú költő csak a fejét rázta, az írnok is rázta, mind a ketten kitartottak a maguk véleménye mellett, aztán elköszöntek egymástól.

"Különös emberek ezek a költők! - morfondírozott magában az írnok. - Szívesen lennék magam is költői lélek, én biztosan nem olyan panaszos verseket írnék, mint a többiek! Ó, milyen csodálatos tavaszi nap, igazán poétának való! Olyan szokatlanul tiszta és üde a levegő, gyönyörűek a felhők, illatoznak a füvek, a fák. Hosszú évek óta nem éreztem mindent ilyen mélyen át!"

Ugye látjuk már, hogy közben csakugyan költő lett az írnokból? Szemre nem látszott rajta semmi változás, mert téves elképzelés, hogy a költők formára is másféle emberek, mint a többiek: akadhatnak a hétköznapi emberek között is költői lelkek, álmodozóbbak, mint akárhány híres költő; annyi csak a különbség, hogy a költőnek erősebb és termékenyebb az emlékezőtehetsége, gondolatait és érzéseit meg tudja őrizni addig, amíg a szavakkal testet nem ad nekik. Ez egyedül a költők adottsága. De köznapi emberekből költővé válni mindig nagy átváltozást jelent; az írnok most ezen az átváltozáson ment át.

"Ó, isteni illat! - sóhajtott fel. - Lona néném ibolyáinak illatát idézi. Igen, kisgyermek koromban éreztem. Istenem, azóta se jutott eszembe a kedves öreg kisasszony. A Tőzsdepalota mögött lakott. A leghidegebb télben is rügyeztetett a szobájában néhány ágat, vesszőt; még ibolya is nyílott a poharában, míg én kályhán melegített rézgarast nyomtam a jégvirágos ablaküvegre, s a fölengedett kerek lyukon kinézegettem. Milyen szép kilátás nyílt az ablakából! Lenn a csatornában befagyott hajók álltak elhagyottan; egy nagyhangú varjú volt egész legénységük; amikor aztán nekiszilajodtak a tavaszi szelek, egyszerre megindult a munka: a hajósnép énekszóval, hujjogva fűrészelte szét a jeget, bekátrányozta a hajókat, és felszerelte rá a vitorlákat, aztán hajrá, repültek messze tengerekre. És én itt maradtam, s itt maradok örökre. A rendőrségen görnyedek az íróasztal mellett, s nézem, hogy váltják ki mások az útlevelüket idegen országba - ez jutott nekem. Bizony, bizony! - és mélyet sóhajtott. De egyszer csak torkán akadt a lélegzet. - Istenem, mi történt velem? Soha életemben nem éreztem, nem gondoltam ilyeneket! A tavaszi levegőtől kábult el a fejem? Jóleső, de egyszersmind félelmetes érzés! - Zsebébe nyúlt, elővett egy hivatalos iratot. - Ez majd eltereli gondolataimat - mondta, és végigfutotta az első sorokat. - »Sigbirth asszony, eredeti szomorújáték öt felvonásban« - olvasta. - Hát ez micsoda? Hiszen ez a tulajdon kezem írása! Én tragédiát írtam volna? És itt egy másik: »Ármány a sáncon, avagy a bűnhődés napja, bohózat.« Hogy került ez a zsebembe? Biztosan a zsebembe lopta valaki. Itt egy levél is... - a levelet a színházi igazgatósága írta; - nem éppen udvarias hangon: a darabokat visszautasították. - Hm, hm! - tanakodott magában az írnok, s leroskadt egy padra."

Gyorsan csapongtak a gondolatai, s a szíve puha volt, mint a vaj. Akaratlan kinyúlt a mellette bólogató virág után, és letépte: egyszerű kis százszorszép volt. Az írnok kezében elmondta mindazt, amit mi csak botanikusok előadás-sorozataitól tudhatunk meg: elbeszélte születésének történetét, mesélt a napfény csodálatos erejéről, amely széttárja a parányi szirmokat, és arra serkenti, hogy illatozzanak. Az írnok az élet harcaira gondolt, amelyek így tárják ki az érzések felé az emberi lelket. A virágnak két kedvese van: a levegő meg a fény, de a fény az igazi kedves. Afelé fordul, tárulkozik, s ha a fény búcsút vesz tőle, becsukódik, és elszunnyad a levegő ölelésében. - A fénynek köszönhetem szépségemet - mondta a virág. - De a lélegzetedet a levegőnek - súgta neki a költő.

Kisfiú álldogált a közelében, botjával nagyokat csapott az árok mocsaras vizébe; a cseppek felfröccsentek a zöld lombok közé, s az írnok a láthatatlan kis lények miriádjaira gondolt, a vízcsepp lakóira, amelyek magasra szöktek, önnön méreteikhez képest olyan magasságba, mintha mi, emberek, a felhők fölé repülnének egy heves forgószél szárnyán. Ahogy az írnok végiggondolta ezt és egész csodálatos átváltozását, elmosolyodott:

"Álom ez, álom! Különös, hogy milyen valóságos tud lenni az ember álma, ugyanakkor tudja, hogy csak álmodik. Bár reggel is emlékeznék az álmomra, ha majd fölébredek! Milyen furcsa izgalom ez bennem! Élesen és tisztán látok mindent, mintha ébren volnék, de tudom, ha felébredek, csupa ostobaságra emlékszem majd az álmomból - sokszor jártam már így. Olyan az a sok okos és nagyszerű dolog, amit álmában mond vagy hall az ember, mint a föld alatti csodalények aranya: cseng és ragyog, amikor megkapja az ember, de napvilágnál haszontalan kaviccsá, száraz levéllé változik. Jaj, istenem! - szakadt fel belőle egy sóhaj, s szomorúan nézte az ágról ágra szökdelő vidám énekesmadarakat. - Mennyivel boldogabbak ezek nálam! Milyen pompás lehet repülni; milyen öröm lehet szárnyakkal születni a világra! Ha kívánhatnék valamit, azt kívánnám, hogy kis pacsirta legyek."

A következő pillanatban kabátja széle és ujja szárnnyá zsugorodott, ruhái tollakká változtak, sárcipője kicsiny madárlábbá; végignézett magán, és csak mosolygott. - Most már legalább biztos vagyok benne, hogy álmodom! Bár ilyen bolondos álmom még sohasem volt. - Azzal felröpült a lombok közé, és énekelni kezdett, csakhogy dalában nem volt költészet, mert a költői lélek eltűnt belőle, amikor pacsirtává változott. A Szerencse-tündér sárcipője, mint mindenki, aki alapos munkát akar végezni, egyszerre csak egy kívánságot teljesített: az írnok költői lelket kívánt magának, hát megkapta, de aztán pacsirta akart lenni, ez a kívánsága is teljesült, de az előbb kapott képessége semmivé vált.

"Tréfás dolog - mondta magában -, nappal komoly hivatalos iratokat másolok a rendőrségen, éjjel álmomban pedig pacsirta képében röpködhetek a Frederiksberg parkjában - lehetne róla írni egy népszerű vígjátékot."

Leröppent a fű közé, forgatta a fejét erre, arra, megkopogtatta csőrével a hajladozó fűszálakat - úgy magaslottak fölfelé, mint Észak-Afrika sudár pálmafái.

A következő szempillantásban vaksötét éjszaka vette körül; mintha valami óriás fekete leplet dobtak volna rá. Pedig csak egy kikötőnegyedbeli gyerek csapta le a sapkájával; óvatosan alája nyúlt, s elkapta az írnok szárnyát. A szegény írnok ijedségében csipogva felkiáltott: - Arcátlan kölyök! Nem tudod, hogy én rendőrségi írnok vagyok? - Hanem a fiú csak ennyit értett a kiabálásból: - Csip, csip - és rákoppintott a madár csőrére, s már vitte is.

A fasorban két iskolás gyerekkel találkozott; a művelt, előkelő osztályból valók voltak, azaz hogy ha az eszük szerint osztályoznák az embereket, ők volnának a legutolsók az iskolában. Ez a két fiú nyolc garasért megvette a pacsirtát, s a rendőrségi írnok visszakerült Koppenhágába, a Gottersgade egyik házába.

"Szerencse, hogy csak álom az egész - mondta magában az írnok -, különben most dühbe gurulnék! Az előbb költő voltam, most pacsirta vagyok. Biztosan a csapongó költői lélek változtatott madárrá. Elég szomorú dolog kismadárnak lenni, különösen haszontalan gyerekek kezében. Vajon mi lesz a sorsom?"

A két fiú nagyon szép, előkelően berendezett szobába vitte, egy mosolygós kövér hölgy elé. A hölgy azonban egy cseppet sem volt elragadtatva tőle, hogy - amint mondta - ilyen egyszerű mezei madár került a házba, de azért elhatározta, hogy egy napra megtűri. A gyerekek az ablakban álló üres kalitkába tették a pacsirtát.

- Talán majd Pepi örül neki - mondta a kövér hölgy, s gyöngéden rámosolygott a nagy, zöld tollú papagájra, amely gőgösen ringatózott díszes rézkalitkája lengő gyűrűjén. - Pepinek épp ma van a születésnapja - tette hozzá együgyűn -, s az egyszerű kis mezei madár szeretne gratulálni neki.

Pepi azonban ügyet se vetett a köszöntőre, tovább himbálózott roppant előkelően; annál hangosabban kezdett énekelni az a szép kis kanári, amelyet előző évben hoztak ide meleg, illatos hazájából.

- Ó, te nagyhangú! - kiáltott rá a hölgy, s egy fehér zsebkendővel leborította a kanári kalitkáját.

- Csip! - csipogta panaszosan a kanári. - Micsoda hófúvás! - És fájdalmas sóhajjal elhallgatott. Az írnok, vagy amint a hölgy mondta, az egyszerű mezei madár kalitkába került, a kanári szomszédja lett, nem messze tőlük a papagáj gőgösködött. Pepi csak egy mondatot tudott elrecsegni az emberek nyelvén, azt is elég mulatságosan:

- Legyünk végre emberek! - A többi, amit rikoltozott, éppoly érthetetlen volt az emberi fülnek, mint a kanári éneke, persze nem az írnok fülének, hiszen az most maga is madár volt, és tisztán értette a madárbeszédet.

- Örökzöld pálmák, virágzó mandulafák közt röpködtem! - énekelte a kanári. - Pompás virágok fölött szálltam el testvéreimmel, át a sima tükrű tavon, amelynek medrében vízinövények ringatóztak. Láttam papagájokat is, szép tarka tolluk volt, és hosszú, vidám történeteket meséltek.

- Azok vadmadarak voltak - oktatta ki a papagáj. - Műveletlenek. Legyünk végre emberek! Te mért nem nevetsz? A kövér hölgy mindig nevet rajta, s nevetnek a vendégei is, neked se esik le a koronád. Öreg hiba, ha valakinek nincs humorérzéke! Legyünk végre emberek!

- Emlékszel-e még a virágzó fák alatt kifeszített sátrakra meg a szép lányokra, akik táncoltak előttük? Meg az édes gyümölcsökre s az erdei füvek üdítő nedveire?

- Emlékszem - felelte egykedvűen a papagáj -, de itt sokkal jobban megy a dolgom. Finom csemegéket kapok, és úgy bánnak velem, mint családtaggal; tudom, hogy okos teremtés vagyok - kívánhatnék-e többet? Legyünk végre emberek! Te, ahogy az emberek mondják, költői lélek vagy, én viszont sokoldalú tudású és jó humorú fickó vagyok; te lángész vagy, de meggondolatlan, felröppensz a természet legmagasabb hangjáig, aztán leborítanak egy zsebkendővel. Velem ezt nem mernék megtenni, nem ám, mert én sokkal több pénzükbe kerültem! A csőrömmel tekintélyt vívtam ki magamnak, s a jó humorommal mindenkit megnevettetek. Legyünk végre emberek!

- Napsugaras, viruló hazám! - kezdett magasztaló énekbe a kanári. - Hadd éneklem sötétzöld fáidat, sima tengeröbleidet, ahol lehajló ágak csókolgatják a tiszta víztükröt, s ragyogó ruhájú testvérkéim torkán kiárad a boldogság; hadd éneklem tájaidat, ahol "a sivatag eleven forrásai", a csodálatos kaktuszok nőnek...

- Ugyan, hagyd már ezt a siránkozást! - reccsent rá a papagáj. - Halljunk inkább valami mulatságosat! A nevetés a legmagasabb szellemi tevékenység. Láttál-e már kutyát vagy lovat nevetni? Azok csak sírni tudnak - a nevetés tudománya egyedül az embernek adatott meg. Hahaha! - harsogta Pepi, és ismert szellemességével fejezte be: - Legyünk végre emberek!

- Szegény, szürke kis dán madár! - szánakozott a kanári a pacsirtán. - Hát téged is foglyul ejtettek! Odakinn az erdőn, ahol éltél, most biztosan hideg van, de ott a szabadság. Repülj! A kalitkád felső ajtaját nyitva felejtették. Repülj, repülj!

Az írnoknak nem kellett sok biztatás, egy szárnysuhintás, s már kinn is volt a kalitkából. De abban a pillanatban megnyikordult a szomszéd szoba félig nyitott ajtaja, egy villogó zöld szempár jelent meg a résben, s beóvakodott a macska. Üldözőbe vette a pacsirtát. A kanári veszettül röpködött a kalitkájában, s a papagáj a szárnyát csapkodta és rikoltozott:

- Legyünk végre emberek!

A szegény írnok halálra rémült, kimenekült az ablakon, s szállt, szállt az utcák, házak felett. Úgy elfáradt, hogy meg kellett pihennie.

Az egyik szemközti ház nagyon ismerős volt neki: az írnok-pacsirta be is röppent egy nyitott ablakán. Körülnézett, hát - saját szobájában volt. Ráröppent az íróasztalára.

- Legyünk végre emberek! - mondta magában, de nem is gondolta meg mit beszél, csak a papagáj szavait ismételte. Mégis: a következő pillanatban írnok volt megint, az volt csak furcsa, hogy az íróasztal tetején ült.

"Kegyelmes isten! - sóhajtott fel. - Ugyan mért ülhettem fel az asztalra, s hogy nyomhatott el itt az álom? Milyen összevissza álom volt! És micsoda bolond históriát álmodtam!"

6. VÉGRE SZERENCSÉT HOZ A SÁRCIPŐ

Másnap, kora reggel, amikor az írnok még ágyban nyújtózkodott, kopogtak az ajtaján. Szomszédja lépett be, egy fiatal teológus, aki ugyanazon az emeleten lakott.

- Add kölcsön, kérlek, a sárcipődet - kérte az írnokot. - Nagy a sár a kertben, de olyan melegen süt a nap, kedvem volna odalenn elszívni a pipámat. Felrántotta a sárcipőt, s lesietett a kertbe, amelynek minden dísze egy szilva- meg egy almafa volt. Koppenhága belvárosában még az ilyen csepp kerteket is igen sokra becsülik.

A teológus fel-alá sétálgatott a kertben; még csak hat órára járt, s kinn az utcán megzendült a postakocsi kürtje.

- Utazni, ó, utazni! - kiáltott fel a teológus. - Az lehet a legnagyobb öröm a világon. Leghőbb vágyam! Akkor biztosan csillapodna bennem ez a nyugtalanság. Messzire mennék, nagyon messzire! Bejárnám a csodálatos Svájcot, végigutaznám Itáliát, onnan aztán...

Szerencse, hogy a sárcipő bűvös ereje gyorsan hatott, különben nagyon is messzire került volna, ahová talán mi se tudnánk követni. A teológus utazott. Svájc szívében járt, nyolc útitárssal szoronkodva a delizsánszban. Sajgott a feje, meg-megbicsaklott a nyaka, fáradt lába megdagadt, és kegyetlenül nyomta a csizma. Félig álomban, félig ébren zötyögött a postakocsin. Jobb zsebében a hitellevelét őrizte, a balban az útlevelét, a nyakában, kis bőrzsákba varrva, néhány Lajos-aranyát rejtegette. Minduntalan azt álmodta, hogy egyik vagy másik kincsét elveszítette, ilyenkor rémülten nyitotta ki a szemét, és gyorsan egy háromszöget írt le a kezével: megtapintotta a jobb zsebét, a bal zsebét, végül a nyakában függő kis erszényt. Fönn a poggyászhálóban ernyők, botok, kalapok himbálóztak, és eltakarták a csodálatos kilátást; a teológus ki-kikandikált, s a szívéből felzengett egy dal, amit Svájcban énekelt egy költő ismerősünk, de nem nyomtatott ki:

Gyönyörű táj, csodás vidék:
a Mont Blanc ormát látom.
Ha volna pénzem is elég,
itt élném csak világom!

Fenséges, komoly és sötét volt a természet. A felhőkbe vesző ormok fenyői réti fűszálaknak tetszettek; szitálni kezdett a hó, hideg szél kerekedett.

"Brrr! - vacogott a teológus. - Csak túljutnánk már az Alpokon! Odaát nyár van, s én felvehetném a pénzt a hitellevelemre. Azért nem tudom élvezni a svájci tájat, mert folytonosan rettegnem kell a kincseimért, hogy ellopják. Csak már odaát volnék!"

Ahogy kimondta, már ott is volt az Alpok túlsó oldalán, Itália szívében, Firenze és Róma között. A Trasimeno-tó olvadt aranynak látszott a sötétkék esteli hegyek ölében; itt, ahol valamikor Hannibal megverte Flaminiust, most békés szőlőtőkék kapaszkodtak össze zöld ujjaikkal; pőre fiúcskák fekete sertéjű kondát őriztek az út menti babérfák illatos sűrűje alatt. Ó, ha híven lefesthetném ezt a tájat, felujjongana az olvasó: "Gyönyörű Itália!" De sem a teológus, sem útitársai nem lelkesedtek ilyen tűzzel.

Mérges csípésű legyek meg szúnyogok ezrei üldözték őket, hiába hessegették mirtuszágakkal, annál dühösebben csíptek, s az utasok arca csupa véres hólyag lett a csípéseiktől. Az elcsigázott lovakat, akár a dögöt, rajokban lepték a legyek, a kocsis csak néhány pillanatra könnyíthetett rajtuk, amikor leszállt a bakról és megcsutakolta őket.

Lement a nap; hirtelen fagyos hideg járta át a levegőt, megborzongatta az utasokat, de a hegyek és a felhők olyan különösen tiszta és fénylő zöldben úsztak, mint... különben menj oda magad, s nézd meg, többet ér, mint útleírást olvasni róla. Feledhetetlen látvány volt! Gyönyörködtek benne az utasok is, csakhogy - üres volt a gyomruk, a testük törődött, minden gondjuk az volt, milyen lesz az éjjeli szállás, s kapnak-e egyáltalán. Bizony, ez jobban foglalkoztatta őket, mint a csodálatos természet.

Olajfaerdőn vezetett át az út; olyanok voltak a fák, mint a bütykös törzsű hazai füzek. Magányos fogadó állt a fák sűrűjében. Toprongyos, nyomorék koldusok ütötték fel előtte tanyájukat. A legerősebbikük is úgy festett, mint az ínség legnagyobbik fia, aki most serdül férfivá; a többi vagy vak volt, kézen csúszó vagy sorvadt lábú vagy ujjatlan, kacska kezű. Rongyaik még csak fokozták testük nyomorúságát. - Eccelenza, miserabili! - könyörögtek, és esengve nyújtogatták béna tagjaikat. A fogadóné kisietett a postakocsi utasai elé; mezítláb volt, fésületlenül, piszkos ingvállban. Az ajtóknak madzag volt a kilincse, a szobák téglapadlójában nagy gödrök tátongtak, fönt a gerendák közt denevérek csapongtak, s a fülledt levegő elviselhetetlen volt.

- Terítsen inkább az istállóban - mondta az egyik utas. - Ott legalább tudja az ember, mitől van bűz.

Ablakot nyitottak, hogy egy kis friss levegőhöz jussanak, de a levegőnél gyorsabban áradtak be a kiszáradt karúak nyomasztó nyögései: - Miserabili, Eccelenza!... - Az összefirkált falakon a feliratok fele la bella Itáliát, a szép Itáliát szidta.

A fogadósné felszolgálta a vacsorát: a híg levesnek bors és avas olaj volt a fűszere; ugyanilyen avas olajban úszott a saláta is. Még az állott tojás meg a sült kakastaréj volt a legjobb fogás; a bor hordóízű volt; savanyú lőre.

Éjszakára málháikkal torlaszolták el az ajtókat, az utasok őrt állítottak, hogy aludhassanak: a mi teológusunk őrködött. Rettenetes volt a szoba éjjeli levegője. Tikkasztó hőség volt, szúnyogok raja zöngött és csípett, s odakinn még álmukban is nyögtek a nyomorultak.

- Utazni csupa gyönyörűség volna - sóhajtott fel a diák -, ha test nélkül utazhatnánk. Ha míg testünk pihen, szabadon csatangolhatna a lelkünk. Akármerre járok, mindig hiányzik valami, s ettől elszorul a szívem; mindig többre vágyom, mint amit abban a percben kaphatok; mindig jobbat kívánok, a legjobbat kívánom, de azt már nem tudom, mit és hol érhetem el. Tulajdonképpen egy boldogító cél felé törekszem, a legboldogítóbb felé.

Ahogy ezt kimondta, már otthon is volt fehér függönyös szobájában; fekete koporsóban feküdt a szoba közepén, örök álmát aludta, teljesült hát a vágya: teste pihent, lelke ismeretlen messzeségekben bolyongott. - Senkit se mondj boldognak halála előtt - intenek Szolón szavai: itt is, igaznak bizonyulnak.

Minden kihűlt test a halhatatlanság titokzatos szfinxe; a fekete koporsóban fekvő szfinx némasággal felelt arra, amit az élő két nappal azelőtt leírt:

Konok halál, te néma rettenet;
temetőhantok jelzik sűrű lépted.
Jákob létrája várja lelkemet,
vagy új életre egy fűszálban ébredel?

Fájdalmad a világnak idegen -
utadat végig egymagadban róttad.
Nehéz volt a gond szegény sziveden:
majd könnyű föld takarja koporsódat.

Két alak suhant el fölötte a szobában. Ismerjük őket; a Gond-tündér volt az egyik, a Szerencse-tündér küldöttje a másik. Mindketten a halott fölé hajoltak.

- Látod? - szólalt meg a Gond. - Hát boldoggá tette sárcipőd az emberiséget?!

- Ezt az egyet, aki itt nyugszik, örök boldogsággal ajándékozta meg - felelte az Öröm, a Szerencse-tündér küldöttje.

- Nincs igazad - rázta a fejét a Gond-tündér. - Nem szólították, maga hagyta el a világot. Szelleme nem volt elég erős ahhoz, hogy felszínre hozza a mélyre rejtett kincseket. Én segítek rajta!

Azzal lehúzta a sárcipőt a halott teológus lábáról; az felocsúdott halálos álmából, s visszalépett az életbe. A Gond-tündér pedig eltűnt, mint a pára, magával vitte a bűvös sárcipőt is, biztosan a tulajdon jószágának tekintette.
Legfrissebb mozgóképes hírünk:
Legfrissebb fórum témáink:
Kérdezném,ki tudna választ,milyen jelzés van a porcelánon,mit érhet?
Kik rejtőznek a szignók mögött?
Porcelán monogram
Tudja valaki milyen érme ez?
Mennyit érhet?
Ki ismeri a kép festojet?
Mennyit érhet a bonz plakettem
Ki lehet a festő?
Mennyit érhet ez az ital?
Kinek a szignója lehet?
 
RSS feliratkozás: Hírek ÖSSZES HÍRRSS feliratkozás: Árverési hírek ÁRVERÉSI HÍREKRSS feliratkozás: Kulturális hírek KULTURÁLIS HÍREKRSS feliratkozás: Történelmi hírek TÖRTÉNELMI HÍREKRSS feliratkozás: Mozgóképes hírek VIDEÓKRSS feliratkozás: Antikrégiség.hu Mesetár MESETÁRRSS feliratkozás: Naptár időpontok NAPTÁR
Legfrisebb hírek:
További hírek >>
Legfrissebb fórum témáink:
Kérdezném,ki tudna választ,milyen jelzés van a porcelánon,mit érhet?
Kik rejtőznek a szignók mögött?
Porcelán monogram
Tudja valaki milyen érme ez?
Mennyit érhet?
Ki ismeri a kép festojet?
Mennyit érhet a bonz plakettem
Ki lehet a festő?
Mennyit érhet ez az ital?
Kinek a szignója lehet?
Antikregiseg.hu műkincsportál: Régiségbolt és Antikvárium egy helyen
Csodaszarvas műkereskedelmi portál

Honlapunkról
Hogyan adhatok el?
Hogyan vásárolhatok?
Ingyenes hirdetésfeladás!

Regisztráció
Elfelejtett jelszó
Írjon nekünk!
Hírlevelet kérek

Művész adatbázis
Művészeti fogalomtár
Antikrégiség.hu Mesetár
Antikrégiség.hu Akadémia

Videók
Árverési hírek
Kulturális hírek
Történelmi hírek

KÖVESSEN MINKET: Facebook KÖVESSEN MINKET: Twitter KÖVESSEN MINKET: Youtube KÖVESSEN MINKET: Google+ KÖVESSEN MINKET: Pinterest
© 2017 Antikrégiség.hu | e-Antique.eu | Hírlevél | Elérhetőség | Üzletszabályzat | Médiaajánlat | Szerzői jogok | Antikrégiség.hu adatvédelmi elvei