Antikregiseg.hu műkincsportál: Régiségbolt és Antikvárium egy helyen
Csodaszarvas Kulturális és Műkereskedelmi Portál: online piactér antik műtárgy  kortárs régiség könyv
Csodaszarvas Kulturális és Műkereskedelmi Portál: online piactér antik műtárgy  kortárs régiség könyv
Belépés | Regisztráció
Keresés az Antikrégiség.hu Piactéren Részletes keresés >>>
Kövessen az Antikrégiség.hu Piacteret a Facebookon
Régiség kategóriák:
RSS feliratkozás: Antik bútor Antik bútor
RSS feliratkozás: Bélyeg Bélyeg
RSS feliratkozás: Egyéb régiség Egyéb régiség
RSS feliratkozás: Ékszer Ékszer
RSS feliratkozás: Ezüst, fémtárgy Ezüst, fémtárgy
RSS feliratkozás: Festmény Festmény
RSS feliratkozás: Grafika, rézkarc Grafika, rézkarc
RSS feliratkozás: Hangszer Hangszer
RSS feliratkozás: Képeslap Képeslap
RSS feliratkozás: Lámpa, csillár Lámpa, csillár
RSS feliratkozás: Militária, fegyver Militária, fegyver
RSS feliratkozás: Műszaki tárgyak Műszaki tárgyak
RSS feliratkozás: Néprajzi tárgy Néprajzi tárgy
RSS feliratkozás: Óra Óra
RSS feliratkozás: Papírrégiség Papírrégiség
RSS feliratkozás: Pénz, érme Pénz, érme
RSS feliratkozás: Porcelán, kerámia Porcelán, kerámia
RSS feliratkozás: Szobor Szobor
RSS feliratkozás: Textil, szőnyeg Textil, szőnyeg
RSS feliratkozás: Üveg, kristály Üveg, kristály
RSS feliratkozás: Vallási tárgyak Vallási tárgyak
Könyv kategóriák:
RSS feliratkozás: Antik könyv Antik könyv
RSS feliratkozás: Életmód, egészség Életmód, egészség
RSS feliratkozás: Gasztronómia Gasztronómia
RSS feliratkozás: Gazdaság, üzlet Gazdaság, üzlet
RSS feliratkozás: Gyerekkönyv Gyerekkönyv
RSS feliratkozás: Idegen nyelvű Idegen nyelvű
RSS feliratkozás: Irodalom, regény Irodalom, regény
RSS feliratkozás: Lemez, CD, DVD Lemez, CD, DVD
RSS feliratkozás: Műszaki könyv Műszaki könyv
RSS feliratkozás: Művészeti könyv Művészeti könyv
RSS feliratkozás: Nyelvkönyv, szótár Nyelvkönyv, szótár
RSS feliratkozás: Régi diafilm Régi diafilm
RSS feliratkozás: Régi újság, folyóirat Régi újság, folyóirat
RSS feliratkozás: Sport Sport
RSS feliratkozás: Tankönyv Tankönyv
RSS feliratkozás: Történelem Történelem
RSS feliratkozás: Tudományos könyv Tudományos könyv
RSS feliratkozás: Útikönyv, földrajz Útikönyv, földrajz
RSS feliratkozás: Vallási könyv Vallási könyv
Galéria: online tárlatok
RSS feliratkozás: Festmény kiállítás Festmény kiállítás
RSS feliratkozás: Fotográfia kiállítás Fotográfia kiállítás
RSS feliratkozás: Iparművészet Iparművészet
RSS feliratkozás: Kerámia kiállítás Kerámia kiállítás
RSS feliratkozás: Szobor kiállítás Szobor kiállítás
RSS feliratkozás: Textil kiállítás Textil kiállítás
RSS feliratkozás: Történelmi kiállítás Történelmi kiállítás
Segítség:
Hogyan adjak el?
Hogyan vásároljak?
Kövessen minket!
Kövesse az Antikrégiség.hu TV adásait a YOUTUBE-on!
Csatlakozzon az Antikrégiség.hu közösségéhez és kövessen minket a Twitteren!! Csatlakozzon az Antikrégiség.hu közösségéhez és kövessen minket a Twitteren!!
Csatlakozzon az Antikrégiség.hu közösségéhez és kövessen minket a Facebookon!! Csatlakozzon az Antikrégiség.hu közösségéhez és kövessen minket a Facebookon!!
 
Hirdetések
 Antikkönyv.hu
Antikrégiség.hu Akadémia
ANTIKRÉGISÉG.HU AKADÉMIA: hasznos tudnivalók, információk, tanácsok műgyűjtőknek és régiség, mûvészet iránt érdeklõdõk számára.
Az Antikrégiség.hu Akadémia azzal a szándékkal jött létre, hogy hasznos tudnivalókat, információkat közvetítsen a kezdõ mûgyûjtõknek és a régiség, mûvészet iránt érdeklõdõ szélesebb közönség számára is.

Antikrégiség.hu Akadémia főbb témái:

Hasznos tudnivalók a bélyeg adás-vételhez
Hasznos információk a numizmatikáról
Hasznos segédanyag a képeslapokról
Magyar Bibliakiadások listája 1466-1900
Magyar Rézmetszők listája névjegyzéke

Magyar festészet története 1000-1950-ig

Festészet a középkori Magyarországon - Falképfestészet (12-15.század)

A magyar művészettörténeti irodalom ötszázötvennél több épületről emlékezik meg, amelyet középkori és kora reneszánsz freskók díszítették. A falképek egy része ma is látható, számos azonban elpusztult az évszázadok során. Emlékeink azokon a területeken (pl. Alföld), ahol a törökdúlás pusztított, igen gyérek, az ország peremvidékein - Nyugat-Magyarország déli részén, Erdélyben, Felvidéken: Szepességben, Gömörben és a liptói völgyben - több középkori épület s több falkép maradt meg.

Magyarország falképfestészete az európai fejlődéssel szoros kapcsolatban alakult. A különböző stílustörekvések, tartalmi változások meghonosodtak a Kárpát-medencében, de kialakultak sajátos, helyi formák, ikonográfiai programok is.

A legkorábbi, román kori emlékeken az itáliai, helyenként bizantinizáló festészet hatása érvényesül, a gótika korábbi szakaszában erős francia hatások formálták, később hangsúlyosabbá lettek a német, cseh vonások. A korai reneszánsz néhány évtizedében újabb itáliai kapcsolatok jelezték a magyarországi falképfestészet korszerű orientációját. A művészeti kapcsolatokat, a festészet európai igazodásának irányát elsősorban történelmi okok határozták meg.

Az ország legkorábbi, 12. sz-i freskóegyüttese a feldebrői altemplomban látható. Bizonyos, hogy a bizantinikus stílusvonás itáliai közvetítéssel jutott el hozzánk, ezt a témaválasztás, a latin betűs felirat igazolja.

Mivel a román kori székesegyházak, freskódíszükkel együtt elpusztultak, a 12. sz-i magyarországi falképművészet feltehető gazdagságáról a fennmaradt falusi emlékek alapján kaphatunk halvány képet. Ezek közül a hidegségi templom a legjelentősebb. A később megtoldott, kör alaprajzú kápolna apszisát merev vonalritmusú, dél-németországi, ausztriai igazodású falképek borítják.

Az esztergomi királyi vár építkezései a 12. sz. végén és a következő elején folynak. Ekkor épül a palota franciás ízlésű kápolnája, amelyet gótikus freskók díszítettek. Ezek maradványai, az oroszlános címerkorongsor töredékei arról tanúskodnak, hogy a festésre már az építkezés befejeztekor sor került. Azért fontos ezek ismerete, mert a királyi udvar kulturális kapcsolataira vetnek fényt.

Míg a veszprémi Gizella-kápolna alsó terében a 13. sz. közepe táján festett apostolcikluson határozottan érvényesül a bizánci és itáliai előképek plasztikusabb felfogásmódja, addig kis falusi templomokban (Szalonna, Süvéte) a román kori falképfestészet népiesebb, epikus formáival találkozunk.

A Szent László király legendáját ábrázoló festményciklusok egyik legrégebbike a szepességi Kakaslomnicon található. A háttér semleges, jelzésszerűen ábrázolt táj. Az élénk színű, kifejező körvonalakkal megfestett jelenetsor a klasszikus gótikus festészet hagyományai követi. Közeli rokonai az ócsai premontrei prépostsági templom szentélyfreskói.

A késői klasszikus gótikus stílus ösztönzést kapott Ausztria és Csehország művészetéből, nyomonkövethető pl. Túrócszentmárton (14. sz. első harmada), Somorja (1330. k.) vagy Erdélyben: Homoróddaróc, Gelence, Bögöz templomaiban.

Az utóklasszikus gótikus stílus hagyományai átalakították azt az ünnepélyes falképábrázolást is, amelyet a szepeshelyi prépostsági templom északi falára festetett Henrik, szepesi prépost 1317-ben. A kép az Anjou Károly Róbert hatalmának égi eredetét hirdeti.

A bizáncias gondolatvilágú és stíluselemeket hordozó kép közeli rokona a szepesdaróci templom szentélyében látható két falkép (Angyali üdvözlet, Keresztrefeszítés).

Az esztergomi palotakápolna 14. sz-i falképeinek Telegdi Csanád esztergomi érsek volt megrendelője. Nagyrészt helyükön maradtak az apostolokat, prófétákat ábrázoló medalionok. A falfestmények a sienai mesterek körében elterjedt típusokat követték.

(A lágy esztergomi portrékkal szemben plasztikusabb az 1342-ben elkezdett, Báthori András alapított nagyváradi székesegyház püspökfejet ábrázoló töredéke. Elképzelhető, hogy a püspöki székhely közvetlen itáliai kapcsolattal rendelkezett.)

Feltehető, hogy az esztergomi falképciklus nagy hatással volt azokra a felvidéki területekre, amelyek az esztergomi érsekséghez tartoztak. Elsősorban Gömör templomaiban az itáliai trecento festészet kompozíciós sémáit, elegáns, plasztikus stílusát népszerűsítő mesterek dolgoztak. A különböző témájú képeket dekoratív, olaszos kőberakást utánzó sávok rendezik, festett függönyök, párkányok, konzolsorok szolgálják a térbeli illúziókeltést. Ez a perspektivikus dekoráció gyakori a 14-15. sz. fordulóján.

A 14. sz. második felében az itáliai trecento hatása meghatározó az erdélyi Magyarfenes templomának képein (Keresztrefeszítés), franciás eleganciával, mozgalmassággal párosul az almakeréki plébániatemplom falképein.

Az internacionális gótika stílusát előlegezi az először 1378-ban, Velemérben szignáló Aquila János.

A 14. sz. második felében elsősorban csehországi művészeti kapcsolatok adták az internacionális gótika alkotásainak példaképeit. Vidéki kis templomokban is találkozunk a stílus példáival: a lágy ruharedők visszaköszönnek a zselizi, a csarodai, a kiszombori képeken.

Lőcse falfestészeti emlékei a 14. sz. fordulója táján könyvfestészeti előzményekre és csehországi kapcsolatokra utalnak. (A minorita templomból az Irgalmasság cselekedetei, a Szent Jakab templomból a Hét főbűn és az Irgalmasság cselekedetei népszerű, verses magyarázattal tartoznak ezek közé). A gazdag szepességi festészet nem maradhatott hatástalan tágabb környezetében sem. A 15. sz. elején Szepesi András mester pl. Szalonnán vállalt munkát.

A lágy stílus legjelentősebb falfestészeti emlékei közé tartoznak a kassai Szent Erzsébet templom déli mellékszentélyének képei (1420. k.).

Az internacionális gótika festészetének sajátos árnyalatát képviselik Erdélyben a székelyderzsi falfestmények. Első látásra szőnyegszerűen sík hatású képek ezek, a dekoratív, csillagokkal telehintett háttér előtt azonban igen plasztikus alakok mozognak.

A 15. sz. második negyede táján bekövetkezik a lágy stílusról plasztikusabb, keményebb tagolású figurákra való átváltás (Siklós, várkápolna).

A kolozsvári Szent Mihály templom freskóin is a figurák gazdag plaszticitása tűnik fel. A sokalakos Passió és Kálvária közeli rokona a nagyszebeni plébániatemplom nagy Kálvária-kompozíciójának.

A 15. sz. utolsó harmadában Mátyás király budai várából sugárzik szét az új stílus, az (itáliai) reneszánsz. Az uralkodók esztergomi arcképsorozata, a Nagy Lajos tetteit megörökítő budai festmények, a királyi vár falaira festett csatajelenetek, a király horoszkópja mind-mind elpusztult, csak kortárs leírásokból ismerjük. Stílusukról az esztergomi palota ún. Vitéz János-termében fennmaradt freskók alapján alkothatunk képet. Az 1495 körül készült Erény-allegóriák mesterének Albertus Fiorentinust tartják, aki 1490 körül Ippolito d'Este esztergomi érsek udvarán élt. Mátyás és Ulászló palotáinak elveszett freskóit feltehetően ugyanígy a kései firenzei quattrocento kissé száraz, grafikus stílusa jellemezte.

Ez a freskóművészet eljutott polgári otthonokba is, pl. Sopron, Besztercebánya, Nagyszeben városi palotáiba.

A reneszánsz jelentkezésével egyidőben - főképp a Felvidéken - tovább él a későgótika is. Egybeolvadásuknak különleges emléke a gógánváraljai kazettás mennyezet (1501-19), mely technikájában ugyan a táblaképfestészet, de funkciójában a falfestészet rokona.

 

Festészet a 17. században

Ha az egyházi építészet terén ilyen növekvő szerepe van a festői és a szobrászi dísznek, illetve a gazdag belső berendezésnek, nem meglepő, ha ezeket a világi építészet még nagyobb mértékben igyekszik igénybe venni. Szobrászat és festészet - az eddigi példák bizonyítják - jórészt elválaszthatatlanok az építészettől.

A díszítő falfestészet mellett igen fontos az ún. ősök galériája, amiről freskók kapcsán már volt szó. A falképek mellett olajfestésű képek, sőt vízfestmények is maradtak, amiből arra következtethetünk, hogy nagyon fontos volt a téma a megbízónak. EIsősorban a családi és a nemzeti dicsőség hirdetését szolgálta. Ilyen, a magyar vezérek életnagyság feletti sorozata díszítette egykor a rohonci (Rechnitz) Batthyány-kastélyt (ezekből a fennmaradtak ma a sárospataki múzeumban vannak), de készültek az erdélyi fejedelmek udvarában is. A mintát a Nádasdy Ferenc által kiadott Mausoleum (1664) magyar királyokat ábrázoló metszetsorozata nyújtotta, de az egyes ábrázolásokat egyénien változtatva is felhasználják a festők.

A Mausoleum metszetein ábrázolt híres emberek sorozata, amely az ókor történetétől kezdve a bibliát is beleértve nyújtja híres emberek, elsősorban uralkodók ábrázolását, nagyon megfelelt a korszak kívánságának. Ezt bizonyítja, hogy ez a híressé vált mű több kiadást élt meg és hosszú utóélete volt. Egyúttal rávilágít a metszetek fontosságára e korban, de arra is, hogy a töredékesen ránk maradt festészeti anyag az egykor virágzó viIági festészet maradványa. Ez azt jelenti, hogy kialakult a jeles egyént reprezentatív módon ábrázoló táblaképek divatja, amelynek emlékei Erdélyben is, de a vele ekkor kapcsolatban álló Lengyelországban is előfordulnak.

Az arcképfestésen kívül csendéletek és csataképek a tárgyai a többnyire kisméretű táblaképeknek, melyek a belső terek gazdagítását és díszítését is szolgálják. A csataképek többnyire kuruc-török, kuruc-labanc harcokat ábrázolnak, az esemény épp oly meghatározhatatlan, mint a festő neve. Feltehetően metszetsorozatok szolgáltak mintaképül.

Így Spillenberger János (1628-79) kassai festő élete nagy részét külföldön töltötte, alig egy-két arcképet vagy oltárképet lehet némi biztossággal neki tulajdonítani. Az erdélyi Stranover-család tagjai közül Stranover Tóbiás (1634-1724) emelkedik ki, aki Bogdány Jakab tanítványa és veje volt. Vele élt külföldön és állat- és gyümölcscsendéleteket festett, a hazai fejlődésbe aligha kapcsolódott be.

Az eperjesi Bogdány Jakab - aki Londonban halt meg 1724-ben - egész életét külföldön, főleg Londonban töltötte. Festői felkészültsége és igényes művészi előadása a kor legjava ilyen tárgyú műveivel kiállja a versenyt. Képei rokon témákat, kevés változatosságot mutatnak és ez képszerkesztésére is vonatkozik. Nagy gonddal kivitelezett, szép színadású csendéleteken. kívül előszeretettel fest egzotikus madarakat. Ezzel Angliában nagy sikert aratott, képei közkedveltek és keresettek voltak. Talán az ekkor induló utazási láz, idegen földrészek felfedezésének öröme talált kifejezést a festményeken. Dekorativitásuk, figyelmet felhívó méretük alkalmassá tette őket arra, hogy a nagyméretű angol főúri terembelsőket díszítsék. Ebből az is következik, hogy a kiváló festő sajnos nem kapcsolódhatott be a hazai fejlődésbe. Noha gyerekkorától eltekintve nem élt Magyarországon, meg kell említeni a cseh származású Kupeczky János (1667-1740) festőt. Kuruc vitézt ábrázoló nagyon népszerű festménye a hazai festészetben is helyet biztosít számára. Annál is inkább, mert más magyar személyt ábrázoló festményéről is tudunk, így a történész Bél Mátyás arcképét is festette.

Végül még egy táblaképtípust kell megemlíteni, az úgynevezett ravatalképeket. Ezek az elhunyt életnagyságú és valósághű ábrázolásai. Feltehetően megörökítés céljából készültek esetleg egy később kivitelezendő síremlék előképéül. Mestereiket nem ismerjük, bizonyára nem tartoztak a legkiválóbbak közé. A képek történeti és iparművészeti dokumentum volta kiemelkedő.

Ha a XVll. század fennmaradt festményanyaga nem is gazdag és a minőség sem kímagasló, mégis képet ad e korszak festői kultúrájáról. Kiegészíti ezt a már említett metszetek kedveltsége. Elsősorban külföldi, főleg német és németalföldi mesterek művei, akik vezető egyéniségek arcképeit vagy várvívást örökítettek meg előszeretettel. E metszetek az ábrázolt tárgyon túl sok más tekintetben forrásértékűek.

 

Festészet a 18. század első felében

A világi festészet emlékei aránylag szerény számuk és színvonaluk miatt csak újabban kerültek mélyebb és gyakoribb feldolgozásra. De nemcsak történeti jelentőségük, hanem - szerencsés esetben - minőségük is felhívja a figyelmet. Kivételes hely illeti meg e téren Mányoki Ádámot (1673-1757), akit felfogásának konzervativizmusa és leghíresebb képének - a II. Rákóczi Ferencet ábrázolónak - tárgya révén is sokszor a megelőző század csúcsaként szerepel. A szerény sorból felemelkedett festő külföldön tanult majd udvari festőként sokat dolgozott Drezdában, Berlinben és Varsóban. Mint Rákóczi híve, elkísérte a fejedelmet külföldre és ott festette emelkedett ünnepélyességű, rendkívül vonzó előadású arcképét (1708). Méltóság és emberi közvetlenség párosul ezen a művön, amelynek magas színvonalát talán csak Önarcképe (1712) éri el. A szabadságharc bukása után visszatért Magyarországra és 1724 és 1731 közt itt dolgozott. Ekkor festett arcképei - főleg a Ráday család tagjait ábrázolók - nélkülözik az udvari festő rutinos eleganciáját és az intimebb arcképfestés felé közelítenek. Előadásmódjára általában a - feltehetőleg metszetek révén megismert - francia arcképfestészet volt hatással.

A templomokkal kapcsolatban már jeleztük a freskófestészet fontosságát. Természetesen nemcsak a templomok ékeskedtek freskókkal, de néhány különös gonddal készült belső tér is. Ilyen lehetett - szokatlan módon a pozsonyi székesegyház melletti falra festett architektúra festés David Antonio Fossatitól (1708-1779), vagy ugyancsak tőle a pannonhalmi refektórium mennyezeti és falképei (1729). Martin von Hohenberg (1657-1745) - aki Altomonte néven működött - 1716-ban Kismartonban dolgozott, majd 1726-28-ban a győri karmelita templom főoltárát és mellékoltárát festette. Bader József jezsuita a trencsényi jezsuita kollégiumban a jezsuita szentek csodáit, valamint az atyák képmássorozatát készítette (1723-24). Dolgozott Kőszegen is. Gottlob Anton Galiardi a nyitrai székesegyház mennyezetképét festette (1720) és a püspöki palotában egy Szent Család-képet. Mindez arra vall, hogy a szerzetesrendek művészi tevékenységével festés terén is számolnunk kell. Feltehetően az ő soraikból kerültek ki a templomberendezéseknél nélkülözhetetlen aranyozók, asztalos-festők, amíg e névtelenek munkáját a polgári iparosok nem folytatják.

A 18. század első évtizedei tehát minden téren elindítják azt a művészi gyakorlatot, amely az érett barokk kialakulását készítik elő és egyben folytatják a 17. század korai barokkjának tendenciáit, elterjesztve a barokk felfogást az egész országban.

 

Festészet a 19. század első felében

A korszak festői közt sok kis tehetség és szerény iskolázottság akad. Az elégtelen festői felkészültség több művészünkre jellemző, egészen a század utolsó harmadáig. A század első negyedében dolgozó, többnyire díszletfestőből táblafestővé vált festők sorából tehetségével és sajátos szenvedélyes előadásával Kisfaludy Károly (1788-1830) emelkedik ki. Igazi festői tevékenysége csak néhány évre terjed, a "Tatárok Magyarországon" c. drámája sikere után (1819) inkább az irodalomnak él. Az a néhány kis méretű táblakép, amely - többnyire borongó megvilágításban - holdfénynél vagy viharban ábrázol tengerparti romokat, erősen eltér a hazai festészet felfogásától és így fontosságot biztosít a minőségileg nem magas szintű alkotásoknak. Ez a sajátos feszültség, a fantáziát izgató témaválasztás, a rejtélyesség és veszély érzetének felkeltése a romantika felé mutat. Valószínű azonban, hogy Kisfaludy igazában nem romantikus. Erős érzéke a színpadiasság iránt, jártassága a késő barokk festészetben - főleg metszetekben - adta az ihletet, s nemegyszer közvetlen mintaképek meghatározását tette lehetővé.

Az első hazai festő, akinek sikerült a társadalmat valóban megnyerni, Barabás Miklós volt (1810-1896). Ő az első nálunk, aki megélt festészetéből, igaz hogy ennek több műfaját és technikáját gyakorolta. Bécsi tanulmányai után tudását olaszországi utazással fejlesztette, ott egy angol akvarellfestővel találkozott, és így ebben az akkor még kevéssé otthonos technikában tökéletesítette magát. 1835-ben telepedett le Pesten, mindvégig itt élt és munkálkodott. Főként arcképeket festett, illetve metszett. Az 1848-as eseményeket előkészítő szellemi életnek szinte minden szereplőjét megörökítette, ha nem festményben, akkor litográfiában. A litografált képmellékletek ekkor kedvelt és megkívánt tartozékai voltak a folyóiratoknak. Ezek révén Barabás művészete és az ábrázoltak személye népszerűvé vált. Szinte magától adódott, hogy vezető egyénisége lett a művészeti közéletnek. Bensőséges hangulatú, főleg a fej és az arc ábrázolásában gondos kidolgozású, finoman idealizált arcképei dekoratív elhelyezésben ábrázolják a modellt. Portréinak beállítása nem sok változatosságot mutat. Öregkorában festett műve, a Bittóné arcképe (1874) című, finom színharmóniájával is ezt bizonyítja. Nem sok sikerrel próbálkozott meg a csoportarcképpel (Bencsik család), valamint az életképpel. Ez utóbbiak közül legismertebb a Vásárra induló román család című (1843). Tájképein élethű és mégis emelkedett ábrázolását nyújtja az alföldi tájnak, amint azt olykor "alkalmazott" festményként, cégtáblaként készült tájrészletei is mutatják. 1842-ben - mai fogalmak szerint aktuális riportkép gyanánt - több vázlatot készít a Lánchíd alapkőletételéről. Főleg az első fogalmazás - szemben a jóval későbbi, mereven reprezentatív, nagy méretű olajfestménnyel először emel fontos köznapi eseményt a történelmi festészet magaslatára. Barabás munkásságáról pontos és színes olvasmányt nyújtó naplót vezet, amelyben szinte minden munkájáról beszámol.

Barabással szoros barátságban állt a korszak legnagyobb tájfestője, id. Markó Károly (1791-1860). Mérnökként kezdte, majd Barabással együtt a bécsi akadémián tanul, alapjában azonban autodidakta. Nehéz kezdő évek után, amikor kis méretű, érzelmes vagy allegorikus életképeket készít, nagyobb arányú tájfestésbe kezd. Feltehetően 1830 körül készíti a Visegrád című, máig legismertebb képét. A jól és következetesen kivitelezett felülnézet, a ragyogó világitás és árnyjáték a valósághű képet kiemeli a korszak és a később Markó által is kedvelt, úgynevezett ideális tájképeknek sorából. Mivel munkaigényes alkotásaiból idehaza nem tudott megélni, Itáliába megy és rövid megszakításoktól eltekintve, mindvégig ott él és dolgozik. Csakhamar híressé válik, az akadémikus képszerkesztésű ideális tájat egyesíti egy szinte valósághű természetábrázolással. Gondos kivitel, nagy nyugalom és valami árkádiai, tehát sehová sem köthető hangulat és világítás emeli ki műveit a mindennapból. Kapcsolatát Magyarországgal mindvégig fenntartotta, sőt a visszatelepülés gondolatával is foglalkozott. Pártol és segít minden hozzáforduló, Itáliában tanuló fiatal művészt és az 1840 után kezdődő Pesti Műegylet kiállításain sűrűn szerepel képeivel. Hatása mégsem erőteljes, időnkívülisége szinte kiemeli korából. Felfogása még a század második felében is tovább él.

Barabással nemcsak munkássága bőségében és elért sikereivel nem versenyezhet egyik kortársa sem, hanem képeinek bájával, sajátos vonzerejével sem. A sok kisebb mester közül Kozina Sándor (1808-1873) magasodik ki, aki finom kivitelű képeivel méltán vált az orosz udvar kedvelt festőjévé. Sajnos külföldön készült műveiről nem tudunk, a hazaiak száma sem túl nagy. Nála nagyobb közönségsikert aratott a velencei származású Marastoni Jakab (1804-1860), aki átmentette az érzékletes olasz előadásmódot egy kissé érzelmes felfogású arc- és életképfestészetbe. Jelentősége főleg abban rejlik, hogy 1842-ben magán festőakadémiát alapít, amelyet Pest városa is támogatott és egy évtizedig működött. Ez tekinthető az első hazai festőakadémiának. Nála kezdték festői pályájukat - többek közt - Zichy Mihály és Lotz Károly, bizonyos tehát, hogy tudása több volt és könnyebben átszármaztatható, mint ahogy ez nem túl nagy számú műveiből kielemezhető lenne. Alapjában arcképfestő volt Kiss Bálint (1802-1868) is. Barabás barátja és pártfogoltja, aki korán próbálkozik meg a történelmi festészettel, amelyhez az inspirációt mint a Nemzeti Múzeum őre szerezte. Noha Jablonczay Pethes János búcsúja (1846) című, 17. századi eseményt ábrázoló, de a jelenre célzó képe művészi tekintetben gyenge alkotás volt és Henszlmann szigorú bírálatát váltotta ki, rendkívül nagy sikert aratott. Maga Kiss Bálint pedig több mint húsz másodpéldányt készített, jeléül annak, hogy a kép 1849 után valamilyen jelképet közvetített. Arcképei közül a Székely Imre zongoraművészt ábrázoló emelhető ki. Kiss Bálint - miként legtöbb társa - részt vett a 48-as forradalomhoz vezető eseményekben és ezért a forradalom leverése után számára is nehéz évek következtek.

Az arckép- és életképfestők legkiválóbbja Borsos József (1821-1883) volt. Megkapó érzékletességgel, alapos festői tudással, amelyet főleg a bécsi akadémián sajátított el, dolgozott. Ő közvetítette hozzánk a kor igényének annyira megfelelő, bensőséges hangulatú és érzelmes tárgyú életképet. Szerencsés esetben - mint a Nemzetőr arcképén - erőteljes jellemábrázoló készsége, feszes képszerkesztése már-már monumentális hatású műveket alkot. De hiányzik munkásságából az az egyenletesség, az a harmónia és kitartás, ami Barabás egyéniségének és művészetének sajátja. Életképei közül az 1851 -ben festett, kitűnően szerkesztett és előadott Bál után című képét említjük, amelynek érzékletes előadásmódja, magas művészi szintje elfeledteti velünk, hogy zsúfolt és levegőtlen az egész kompozíció. Borsos mindinkább önmagával vívódik, fejlődése és lendülete megtorpan. Csakhamar abbahagyja a festést és a fejlődő fényképészet művelője lesz, a Szép Juhászné nevű vendéglő vezetőjeként fejezi be életét.

Györgyi (Giergl) Alajos (1821 -1863) sem tudta tehetségét igazán kibontakoztatni. A korízlésnek megfelelően választ életképtárgyakat (Meglepett udvarló), de nem arat velük számottevő sikert, noha humor és irónia is megszólal bennük. Itáliai tanulmányútja után (1857) főleg arcképfestészete mélyül el. Deák Szidóniát (1861) ábrázoló arcképe Borsos legjobb műveivel vetekszik.

Életkép és arckép a fő témája Brocky Károlynak (1807-1856) is, aki idehaza nem tud megélhetést biztosítani magának, ezért Párizsba, majd Angliába megy, ahol egész életét tölti. Hazájával a kapcsolatot mindvégig megtartja, barátságban van a 48-as emigráció londoni tagjaival. Frissen festett, levegős képei valaminő múzeumi emlékeket ébresztenek a nézőben, tárgyválasztása is barokkos olykor. Önarcképe (1850) vagy az Erkélyen álló lány című műve kimagaslik festői szépségével.

Nemcsak a szaporodó folyóirat- és almanach-kiadványok igényelnek képmellékleteket illusztráció, tájkép, arckép vagy divatkép formájában, a grafikai művészet egyre fontosabb szerepet tölt be. Ismeretek terjesztését, ábrázolási témák népszerűsítését csakúgy vállalják, mint ahogyan gyorsan fokozódó mértékben válnak kereskedelmi áruvá is. Ezt az igényt főleg Lajtán túlról érkező metszetek és litográfiák teljesítik, de hazai mesterek és műhelyek is működnek már. A legnevezetesebb festmények - például Barabás művei - ily módon válnak igazán ismertté.
Szobrászat

Ebben az időszakban sem a középületek, sem a magánházak nem igényeltek nagyobb szobrászi díszt, az oszlopfők klasszikus elemekből álló, közkézen forgó mintakönyvek alapján megvalósítható, olykor finom szobrászi kivitele mellett csak a falmezők vagy oromzati reliefek szolgáltattak némi lehetőséget. Főúri építkezéseknél, világiaknál és egyháziaknál egyaránt, előnyben részesítettek külföldi mestereket. Ezek közül különösen sokat foglalkoztatták Klieber Józsefet (1773-1850), a bécsi akadémia szobrász professzorát, aki feltehetően Ferenczy István első mestere volt. Klieber a pannonhalmi könyvtár dísztermébe királyszobrokat, a budapesti Festetich-palota bejárati csarnokába pedig mitológiai alakokat készített. Feltehetően sohasem járt Magyarországon, így csak közvetve gyakorolhatott hatást.

A hazai fejlődésbe lényegesen szorosabban belenőtt szobrász a velencei Marco Casagrande volt (1805-1880). Pyrker János egri érsek hívja be hazánkba, ő készitteti vele az egri székesegyház aránylag gazdag szobrászi díszét, ami az attikaalakok (1833), valamint a feljáró mellett elhelyezett monumentális szobrokon kívül a templombelső 28 falmezejét tölti ki, Krisztus életéből vett jelenetekkel. Gondos, jól képzett szobrász keze mutatkozik itt, erősebb egyéni íz nélkül. A személyes jelleg sokkal jobban érződik azokon a mitológiai reliefeken, amelyeket akár a fáji Fáy-kúria számára, akár - pesti letelepedése után, 1837-től - többek között az Ullmann-ház zeneterme számára készített. Arcképszobrászattal is foglalkozott, majd 1841 után az esztergomi székesegyház szobordíszén dolgozik. Minden munkahelyén több segédet és tanítványt foglalkoztatott, és így jelentős hatása volt a szobrászi munkában akkor eléggé járatlan hazai szobrászjelöltekre. A 48-as szabadságharc gyors leverése után Casagrande munka nélkül marad, elkedvetlenedve tért vissza Velencébe, majd 1856-ban újra Egerbe, hogy néhány szobrát ott befejezze. Személyében a monumentális szobrászat és a kisplasztika olyan mestere áll előttünk, akinek képessége, tanultsága termékenyítően hatott anélkül, hogy műveinek bármilyen nemzeti jellege, a hazai hagyományokhoz kapcsolódó szála lett volna.

A síremlékszobrászat terén gazdag munkásságot fejtett ki Huber József. Gondos mintázás, átgondolt és óvatos alakfelépítés jellemzi néhány alaptípusra visszavezethető gyászoló alakjait, lepellel burkolt, urnára támaszkodó, esetleg fáklyatartó figuráit. Ha kissé ügyetlenebbek is olykor Casagrande alakjainál, közvetlenebbek és melegebbek, a minőségi igényt is őszintébb átéléssel valósítja meg.

A legnagyobb munkásságú szobrász Dunaiszky Lőrinc (1784-1833). Minden feladatot elvállalt, minden anyagban dolgozott, valami vállalkozói élelmesség is jellemzi. Sokat dolgozott az Alföldön a gyors egymásutánban épülő protestáns egyházak számára. Oltárszószékek készítése jelentette egyik specialitását. Ezek azonban csekély szobrászi munkára nyújtottak alkalmat. Költségkímélés céljából szívesen faragta szobrait fából, majd gipsszelfestékkel vonta be őket, akár a barokk korban. Ezek sorából a legismertebb a krisztinavárosi plébániatemplom női szentjeinek sora, noha a nagy méret és a művész számára szokatlan feladat valahogyan szikárrá, hűvössé formálta ezeket. Sokkal vonzóbbak, sokszor művészi magaslatra emelkedők a fülkedíszként vagy kútkoronázásként készített alakjai. Mivel Dunaiszky az elsők közé tartozik, aki a bécsi akadémián tanult és az akadémiai szobrász megkülönböztető címet használja, bizonyára fontos szerepe volt a bécsi klasszicizmus szobrászi felfogásának átplántálásában. Gazdag munkássága és számos munkatársa révén ez a felfogás nyilván széles körben terjedt el.

E fél század legjelentősebb szobrászegyénisége Ferenczy István (1792-1858). Az újjáéledő magyar szobrászat jelképes elindítójának tekinthetjük Pásztorlányka vagy ahogyan ő nevezte "A szép mesterségek kezdete" című szobrát, amelyet római tanulóévei alatt készített és küldött haza. Ferenczy önálló magyar szobrászatot akart megteremteni, olyant, amely csak magyar földből fakad és amelyhez nem szolgáltatnak előzményt a korábbi szobrászi alkotások. Ferenczynek nem sikerült célját megvalósítani. (Művészetének részletes ismertetése külön lapon olvasható.) Kudarcai után visszavonult szülővárosába, Rimaszombatba, ahol főleg mechanikai ötleteinek kivitelezésével foglalkozott. Olykor szobrászi munkát is vállalt, amihez segédre volt szüksége. Így került hozzá a fiatal Izsó Miklós, akinek ily módon Ferenczy volt az első mestere.

Monumentális szobrászatról e korban alig beszélhetünk, hacsak nem tekintjük annak az olykor igen sikerült sírszobrokat. Munkásságának mennyisége miatt meg kell említeni Uhrl Ferencet (1794-1862). Ma is létező alkotásai - mint a helyreállított úgynevezett Nereidák kútja a Ferenciek terén vagy a Ludoviceum lépcsőházi reliefjei - alig mutatják többnek gyakorlott kőfaragónál. De vállalkozó kedve, sokféle feladat iránti érdeklődése és nem utolsósorban az a tény, hogy mindenkor ő készítette a legjutányosabb árajánlatot, állandó munkát biztosított számára. A hazai szobrászat ekkor még keresi útját, elszakadni igyekszik az építészettől, eddigi fontos táptalajától, és nehezen találja meg az új alkalmakat és a hozzáillő kifejezési formát. Talán egyik művészeti ág terén sem mutatkozik oly erővel a hűvös-száraz akadémizmus hatása, mint ezeknek a nem kiemelkedő tehetségű szobrászoknak a munkásságában. Ezekhez képest Ferenczy célkitűzése és eszközei valóban magasrendűek.

A fiatal generáció tagjai magasabb igénnyel lépnek fel. Czélkuti-Züllich Rudolf (1813-1890) vagy Engel József ( 1815-1901) a megkésett akadémikus szobrászat hűvös, habár jól, iskolázott képviselői. Sem egyéni, sem nemzeti jelleg nem érződik rajtuk. Mégis Czélkuti Júnó-szobra melyet Döbrentei Gábor akadémiai titkár lakásán állított ki közszemlére - osztatlan lelkesedést váltott ki, jeléül annak, hogy a társadalom valósággal vágyott szobrász után. Czélkuti sikeres indulása után csakhamar elkedvetlenedik, apró faragványokkal foglalkozik és élete jó részét - egészen 1860-ig - Rómában tölti. Hazatértekor már sürgető igény támadt köztéri emlékszobrok felállítására, Czélkuti is készít Katona Józsefet és Kisfaludy Sándort ábrázoló szobrokat, ezek azonban oly kevéssé sikerültek, hogy el kellett őket távolítani.

Engel József külföldön tanult és 1869-ben telepedett le Pesten. Igy működésének jó része a következő korszakra esik. Ugyancsak a századközép táján működik Alexy Károly (1823-1880), akiben nagy lendület és igazi szobrászi készség élt. E korszakban azonban nem jut igazi megbízáshoz, ezért főleg kis méretű bronzszobrokat készít. Nála is jelentkezik az az illusztratív, irodalmias íz, amely ismert irodalmi témák szobrászi tolmácsolását tartja elsődleges feladatának, ami a század második felének szobrászatában válik majd jellemzővé.

A szobrászi munka egy speciális területén működött Böhm József Dániel (1794-1865), az érmész is. Élete nagy részét Bécsben töltötte, ahol 1836-tól a pénzverde vezetője volt, és az éremvésők egész gárdáját nevelte fel. Kapcsolatai Magyarországgal mindvégig fennállottak, számos érmet készített hazai kiválóságokról és kapcsolatban állt azzal a negyvenes években fellépő tudós-triásszal, amely nemcsak a magyar művészettörténeti irodalomnak, hanem a műemlékvédelemnek is megindítója. E triászt Henszlmann Imre, Ipolyi Arnold és Rómer Flóris alkotta.

Az építészet vezető szerepéhez nemcsak a korszak társadalmi igénye és az eközben kialakult kedvező körülmények biztosítottak lehetőséget, hanem az is, hogy ha tehetségük mértéke, nagysága eltérő is lehetett, mindegyik mester szinte egyforma alapképzésben részesült. Ez önmagában is biztosított valaminő szintet. Ezért merül fel mind gyakrabban a XVIII. század második felétől kezdve, a XIX. század első felében pedig mind sürgetőbben, egy művészeti akadémia felállításának kérdése. Célja a művészjelöltek megfelelő alapoktatása volt, amelynek során alkalmat kellett nyújtani számukra nemcsak a technikai ismeretek elsajátítására, de életutáni, illetve gipszszobrok utáni rajzolásra is. Noha több terv született, a gondolat nem került megvalósításra. Ezért már 1800 körül és után általánossá válik, hogy a művészjelöltek - hosszabb-rövidebb ideig - a bécsi akadémiát látogatják, hisz ez volt legközelebb. Ez a képzettség megszerzése mellett valamiféle rangot is adott, az akadémiai festő- vagy szobrászmegnevezés többet jelentett már, mint a céhmesterség.

 

Festészet és szobrászat a 19. század második felében

Festészet 1850-1870 között

1849 után a festészetre is súlyos körülmények várnak, legfőbb nehézsége azonban a ránehezedő eszmei nyomásból fakad. Ez okozza a tárgyban és kifejező eszközök használatában megfigyelhető múlt felé fordulást, a művészeti formák és stílusok hosszú utánélését. Barabás Miklós szinte a század utolsó évéig működik és stílusát, sőt tárgykörét alig módosítja. Sokkal kevésbé volt azonban iránymutató, mint a megelőző évtizedekben. Az átmenet jellegzetes művésze Orlai Petrich Soma (1822-1880), aki legnemesebb művét, az Anyám címűt már Barabás felfogásán túllépve alkotja. Itt az emberábrázolás mélyebb, feszültebb vonásait igyekszik érvényesíteni és ezzel a romantikának is, a realizmusnak is előfutára. Legtöbb festménye azonban történelmi tárgyú vagy életkép. Kedvenc szereplője Petőfi Sándor, akihez baráti szálak fűzték és akit arcképen is, életképen is kissé suta, elfogódott eszközökkel örökített meg. Orlai Petrich működése mégis nagyon jelentős, noha sem életében, sem utóéletében nem volt igazi visszhangja.

Történelmi tárgyú festményeivel vált ismertté Molnár József (1821-1899) is. A Várakozás c. festménye vagy a Hajótörés című mutatják, hogy a táj és életképfestészetben is gyakorlott volt, s azt a szerencsés vonását, amely a romantika drámaisága és szenvedélye felé mutat. Történelmi festményeiben szólal meg legérthetőbben a 48-as eszmék továbbélése, ami a gyászos években, a ragyogó múltat felidéző tárgyválasztásával erőt adott. Dezső vitéz önfeláldozása című műve a hazafiúi áldozatkészség festői megörökítése. Hatását nem csorbította az esetlenül síkba kényszerítő képszerkezet, a kissé teátrálisan ágáló szereplők, a régies lokálszínek uralma. Tájképei - főleg a Tátráról festettek - hűvös és mégis hamvas színeket felvillantó világításukkal arról vallanak, hogy szerencsésebb körülmények közt jelentős mesterré fejlődhetett volna. Hasonlóan félbemaradt Kovács Mihály (1818-1892) művészi pályája is. Ismertté korai művével, az Árpád pajzsra emeltetése cíművel vált (1854). Kossuth-kalapos önarcképe oldott előadásával jó művészi képességekre vall, és a korai romantika jegyeit mutatja. Élete nagy részét Olasz- és Spanyolországban töltötte, a múlt mestereit másolta és sokat foglalkozott egyházi festészettel.

Jankó János (1833-1896) a paraszti tárgyú életképek sorával hangulatos, bensőségre törekvő, de szerkezet és előadás tekintetében kevéssé kielégítő kis méretű festményeket alkot. Tehetsége határait látszólag ő is megérezte, mert a hatvanas évektől kezdve szinte kizárólag karikatúrákat rajzol, és e téren egy fokozatosan emelkedő műfaj fontos alapítójává válik.

Ligeti Antal: Oázis a sivatagbanA legerősebben továbbélő festői hagyomány a Markó indította tájképstílus volt. Nemcsak családtagjai művelték sikerrel, főleg fia, Markó Ferenc (1832-1886), hanem olyan követői is, akik nem voltak közvetlen tanítványai. E tájfestők sorába tartozik Ligeti Antal (1832-1890), aki gondos kidolgozású, kissé túlméretezett képeivel, amelyek előadásmódja valami szárazságot mutat, komoly művészi rangra emelkedett. A romantika kedvelt, egzotikus tájait bemutató témái őt is magával ragadják, oázisokat, keleti tárgyú, inkább álmodott, mint valóságos tájakat festett, amelyekből azonban hiányzik Markó vonzó költőisége. Hosszan tartó utazásai után 1861-ben telepszik le Pesten, részt vesz a művészeti közéletben, közreműködik a Képzőművészeti Társulat alapításában és Munkácsy első pártfogója volt. Az övével rokon Telepy Károly (1828-1906) tájfestészete. Oldottabb, festőibb, mint Ligeti, de művei sokszor nélkülözik azt a gondos kidolgozást, ami amazéit jellemezte. Az elsők egyike, aki a nagyvárossá változó Budapest ábrázolásával foglalkozik. Mint a Képzőművészeti Társulat titkára, jelentős és önzetlen szerepet vitt a kialakuló művészi életben, és lelkesen pártolta a fiatal művészeket.

Az eddigieknél festőibb, hangulatgazdagabb, mondhatni romantikusabb Brodszky Sándor (1819-1901) tájfestészete. Borongó hangulat, meleg színek, oldottabb előadásmód jellemzik alkotásait. Nemcsak az omladozó várakat, hanem a Balaton tájait és Buda hegyvidékét ábrázolja egymáshoz hasonló, de sajátságos bensőségükkel vonzó képein. Némiképp rokon Keleti Gusztáv (1834-1902) festészete. Jellegzetes példája a markói tájfestészettől valami műromantikával telített, akadémiai felfogásnak, amelynek leghíresebb, mert jelképnek tekintett példája a Száműzött parkja (1870). A nemzeti pusztulás képét gondos előadásban, akadémikus képszerkezettel és jól mérlegelt színekkel tolmácsoló műve a nemzeti hanyatlás és pusztulás értelmezését kapta és szerzőjének nagy sikert hozott. Mégsem maradt meg festőnek, csakhamar szorgalmas és tekintélyes műkritikus lett, aki éles szemmel, de előítéletektől és maradiságtól nem mentesen indította virágzásnak a hazai műkritikát.

A festészetnek ez a számban és tárgyválasztásban gazdagnak mondható szakasza az új törekvések és az új szemlélet csírái ellenére mégis valami utánélés langyosságát éreztetik. Ez a langyosság szűnik meg a más áramlatot képviselő mestereknél. Elsőként Zichy Mihályt (1827-1906) kell említeni, akinek Mentőcsónak című (1847) életképe a bécsies életkép új, drámai feszültséggel és lélekrajzzal telített továbbfejlődését képviseli. Zichy további fejlődésére oroszországi tartózkodása volt nagy hatással, majd Párizsban telepedik le, ahol alkalma van eszméi továbbfejlesztésére. A rombolás géniuszának diadala című jellegzetes alkotása tele van gondolati bátorsággal, de túlzott irodalmi töltettel is. Mindinkább visszatér a rajzművészethez, Arany, Madách, majd a világirodalom sok más remekéhez készít máig hatásos, mesteri illusztrációkat. Elszigeteltsége miatt azonban Zichy alapjában nem hatott kora művészetére.

Jellegzetes képviselője a nemzeti tematikájú monumentális festészetnek Than Mór (1823-1899). Ő virágoztatja fel a monumentális faldekorációt és annak gazdag tárgykörét festészetünkben falfestményeivel, amelyeket 1860 és 1880 közt alkotott, részben a Vigadó, részben a Nemzeti Múzeum díszítésére. Nagy lélegzetű, de hűvös és kissé száraz hangulatú alkotásai nem találkoztak kedvező visszhanggal, Than ezért elkedvetlenedett, Olaszországba távozott, ahonnan 1890-ben tér vissza. Ekkor már kevéssé vett részt a művészeti életben és így értékesen indult, etikus cselekedetekben gazdag pályája valamiképp csonka maradt. (Művészetének részletes ismertetése külön lapon olvasható.)

Sokkal szerencsésebb és gazdagabb kibontakozása volt Lotz Károly (1833-1904) művészetének. Érzelmesebben, idillikusabban romantikus, mint társai, szerencsésen egyesíti elődei vívmányait és ezt nagy festői képességeivel a műfajok majd minden terén sikerrel tudja érvényesíténi. Noha tájképei és arcképei nagyon vonzók és festői előadás terén túlszárnyalják az eddig említettek alkotásait, igazi műfaja a falfestés, illetve a faldekoráció volt. Csakhamar leveti a Nemzeti Múzeum lépcsőházának történelmi tárgyú festményein megfigyelt ünnepélyesen komoly előadást és az érett reneszánsz hangulatát visszaidéző, derűs és életvidám festményeket alkot. Ezek illettek a század utolsó harmadának nagy számban épült főúri vagy nagypolgári palotabelsőihez, akár egy-egy enteriőrnek pannók segítségével történő díszítéséről, akár a kapualjak, udvari galériák sokszor sgraffito-technikával készített festményeiről van szó. Tiepolo és az olasz festészet hatása kétségtelen, de a lendület, a színek érzékletessége, a rajz könnyedsége Lotz sajátossága. Legnevezetesebb az Operaház nézőterének mennyezetét díszítő nagy temperafestmény, finoman lebegő alakjaival, szinte zenei ritmusával, valóban a zene ünnepi hangulatát és emelkedettségét fejezi ki (A zene apotheózisa 1883-1884). De az egykori Kúria, a Királyi palota vagy a Keleti pályaudvar falképei is egy jelentős festő nagyszabású művészetére vallanak, aki gyakran élt a festői illuzionizmus barokkos eszközeivel. Arcképei es egészalakos, kissé életképszerűen stilizált ülő nőfigurái (Kornélia fekete ruhában, 1897) a finom megfigyelés, a nyugodt kompozíció és a rajzos stilizálás olyan együttesét nyújtják, ami ezeket már a preraffaelita-festőkkel rokonítja, megőrizve azonban a Lotznál mindig pasztózus előadásmódot.

A történelmi festészet egyik nevezetes alakja volt Wagner Sándor (1838-1919) is, aki a müncheni akadémia pátoszát és túlzott hangvételét képviseli. De korai - 1859-ben festett - Dugovics Titusz önfeláldozása című képe a hazafiasság és hősiesség olyan hangját szólaltatta meg, ami az elnyomatás éveiben különösen fontos volt. Gondos előadása, jó készültsége ellenére idehaza nem kapott megfelelő megbízást, ezért visszatért Münchenbe és az akadémia neves tanára lett. Képei azonban egyre retorikusabbak és üresebbek lettek.

Minden tekintetben jelentősebb és vonzóbb egyéniség volt Madarász Viktor (1830-1917). Családja körében a nemzeti haladásért lelkesedő környezetre lelt, részt vett a szabadságharcban és utána része volt a megtorlás bosszújában. Egész életében megmaradt Habsburg-ellenesnek és forradalompártinak. 1859-ben festi a talán legszebb művét, a Hunyadi László siratását, amely a párizsi Salon nagydíját nyerte el. 1868 után visszavonul, keveset fest. Ha kedvezőbb körülmények közt működhetett volna, Madarász művészete sokkal magasabbra juthatott volna el, mint aminőt hátrahagyott művei összességükben képviselnek. (Művészetének részletes ismertetése külön lapon olvasható.)

Székely Bertalan: Dobozi és hitveseElhivatottság, erkölcsi érzék és állándó továbbmunkálás a maga szabta úton jellemzi Székely Bertalan (1835-1910) munkásságát. Egyike a legjelentősebb, mégis társtalanul maradt, problémákkal vívódó művészeknek. Alapjában klasszikus harmóniára törekszik, akadémikus azaz klasszikus mintákon nevelt, a valóság ábrázolására törekvő és színkezelésben megkötött felfogását erkölcsi tartalommal átitatott nemes irányban fejlesztette tovább. Fő műveit monumentális történelmi festmények és falképek jelentik, de ezeken kívül Székely tájképet és arcképet, életképet és illusztratív jellegű festményt egyaránt készített. (Művészetének részletes ismertetése külön lapon olvasható.)

Székely művészete mintegy összegezi a Munkácsyt megelőző festészet minden tendenciáját. Műveiben mindenkor magas szintű megoldásra törekszik, és torzóban maradt életműve ellenére egyike a 19. század hazai festészete legfontosabb alakjainak. A 48-as eszméket köti össze a századforduló világával.

Mindezek bizonyítják, hogy a kiegyezésig már kialakultak a hazai festészet gazdag összképének különböző áramlatai. Sok tekintetben tovább él a Barabással együtt induló, finoman érzelmes, az élet bensőségét tükröző felfogás a hozzá illő tárgyválasztással, valamint a történelmi tárgyú képek előszeretete. Amíg amazokban az élet teljességének bemutatására törekednek, erősen kötődve a polgári társadalom felfogásához, azaz inkább óvakodva mint keresve a szenvedély és a dráma megrázó elemeit, addig a történelmi tárgyú képek asszociációk felkeltésével, a dicső múltra célozva, az önfeláldozó hazafiságot, a nemzet önállóságának dicső jeleneteit állítják mintakép gyanánt a kortársak elé. E festményeken csakúgy szerepelnek tragikus összeütközések és drámák, mint súlyos gondolati tartalommal gazdagított, az életkép kereteit szinte szétrobbantó művek. A hazafias érzés birtokba veszi a tájképet is, mindinkább a hazai tájak, sőt a korszerű új alakulások felé fordul az érdeklődés.

 

Festészet 1870-1900 között

Az átváltás fokozatosan mutatkozik meg és készít elő a század utolsó harmadának nagyszabású, igényes és hatásos kompozícióira, akár táblaképek, akár faldekoráció formájában.

A tájfestés egy hazai művészetünkre jellemző törekvését képviseli Mészöly Géza (1844-1887 ) festészete. Alapjában sok szál fűzi a Markó-kör aprólékos előadásmódjához, idilli hangulatához, de sokkal erősebb tájfestői felkészültséggel - amit Bécsben és Münchenben szerzett - nemcsak művészileg magasabb szinten, de fejlődésében és felfogásában is korszerűbben valósítja meg a hazai tájak ábrázolását. Csendes és zárt körben élt, befelé forduló természete volt. Csak vízparti, főleg balatoni tájakat és jeleneteket örökít meg. Képein, amelyen Munkácsy Mihály vagy Paál László művészetével szemben világos tónusban, fegyelmezett színellentétekkel dolgozik, valami derűs béke és eseménytelen boldogság honol. A természet változásai iránt rendkívül fogékonyan gyűjti nyaranta friss benyomásait rögzítő vázlatait, hogy azokat a téli hónapokban műtermében megfesse. Akár az Alföld vagy a Tisza-part tájait, akár a Balatonét festi, a nézőnek az a benyomása, hogy a helyszínen készült friss művekkel találkozik. Valami sajátos hitelesség és festői meggyőző erő árad szét rajtuk (Balatoni halásztanya 1877).

A népi-nemzeti felfogás, amely Orlaynál, Jankónál és több társuknál életképben és történelmi tárgyú festményben egyaránt jelentkezett, igazi magaslatát Munkácsy Mihály (1844-1900) művészetében érte el. Benne egyesülnek a megelőző korszak legjava törekvései, nála fejlődik tovább a hazai hagyományok és a müncheni-párizsi iskolák tanulságainak ötvözete. Feltehetően e szerencsés szintézisnek köszönhető, hogy festői előadásának drámai ereje, színeinek szépsége, emberábrázolásának jellegzetessége nálunk is, külföldön is rendkívüli sikert aratott. A párizsi szalonok és a műkereskedelem ünnepelt alakja lett egy olyan korszakban, amelynek festői szemlélete, művészi felfogása már erősen túlhaladta az övét. Egyúttal - külföldi sikerei révén - Munkácsy az első magyar festő, aki hirdethette hírünket a világban, és a figyelmet a magyar művészetre irányíthatta. (Művészetének részletes ismertetése külön lapon olvasható.)

Munkácsynak mint a nemzeti hagyomány egyik fő képviselőjének jelentősége igen nagy. A színek erőteljes kontrasztja, az előadásmód sajátos hevülete és fojtott romantikája olyan vonásai, amelyek az úgynevezett alföldi festők -- Tornyai, Koszta, Rudnay - művészetében újra érvényesülnek a 20. században.

Munkácsy barátja volt a hozzá igen közel álló csak tájfestőként működő Paál László (1846-1879). Ő is Düsseldorfon át jut el Párizsba, ahol magányt kereső természete csakhamar a csendes Barbizonba viszi. Itt él mindvégig és az őt környező táj egyes részleteit, a napszakok eltérő megvilágítását festi erőteljes valóságábrázolásban, de költői hangulattal átitatva. Úgy tűnik -- Munkácsyval való minden rokonsága ellenére -, hogy számára az emberek semmit sem jelentenek, csak a természet nyújt megnyugvást és ihlető forrást. Képeinek (Út a Fontainebleau-i erdőben, 1875, Erdő mélye, 1877) egy-egy háttéralakja csak az arányok jelzésére szolgál és nem is az ő műve. Ez a világtól elvonuló, komor és gyászos hangulatokat kedvelő természetábrázolás a 20. század festészetének egyik áramlatát készíti elő, amikor az ember már nem küzd az őt lenyűgöző természettel, hanem kissé melankolikusan megadja magát annak.

Noha Munkácsy mindent megtett , hogy tanítványokat nevelhessen, fiatal festőket párizsi ösztöndíjjal támogat és lehetővé teszi párizsi tanulmányútjukat, a szó igazi értelmében alig lehet Munkácsy-iskoláról beszélni. Leginkább a népi életképeknek azt a vonulatát, amelyet Szolnokon a művésztelep megalapítása előtt dolgozó festők képviselnek, lehet vele kapcsolatba hozni. Böhm Pál (1832-1905) cigányromantikát tükröző, staffázsalakokkal zsúfolt életképeket festett, majd visszatért Münchenbe és bravúros festői képességei ellenére a műkereskedelem számára készített számtalan képe mind sekélyesebb lett. Jobban belenőtt a hazai viszonyokba Deák Ébner Lajos (1850-1934) művészete. Derűs, gondtalan életképeket festett, amelyek a közvetlenség és látszólagos egyszerűség varázsával ejtik rabul a nézőt, amint ezt Baromfivásár, Edényvásár és hasonló című, főleg a szolnoki vásári élet jeleneteit megörökítő munkák mutatják. A festői előadásmód biztonsága, a kissé tarkán színes összhatás ragyogása olyan vonások, amelyek nagy felkészültségre vallanak anélkül, hogy Munkácsy mély és gyötrő problematikáját sejtetnék.

Hasonló festői adottságokkal, de szerencsésebb tárgyválasztással működik Bihari Sándor (1855-1906 ). Idilli optimizmus árad képein, amelyek szerkezete, finoman mérlegelt színhatása messze túlszárnyalja Deák Ébnerét. Bíró előtt vagy Vasárnap délután (1885) című művei már olyan vonásokat mutatnak - levegős festés, áttetszőbb színek használata -, ami majd a nagybányai festőkre, például Hollósy korai műveire lesz jellemző. Jó tárgyválasztása mellett az ábrázolás mélyebb tartalma iránti közömbössége biztosított számára széles körű sikert, míg előadásának tetszetősségével a századvégi festészet konzervatív ágának egyik fontos áramlatát képviseli.

A korszak hivatalos festészetének legkiemelkedőbb képviselője Benczúr Gyula (1844-1898). Gazdagon áradó, minden témára alkalmas festői tehetségét a müncheni Piloty-iskolában fejlesztette ki. Itt alakult ki a kissé pufogó reprezentáció olyan hatásos iránya, amely a történelmi festészetre és az arcképfestészetre sokfelé hatott. Benczúr első műve: Hunyadi László búcsúja (1866) a történelmi festészet kissé szentimentális, de nagy művészi készséggel hatásosan előadott példája. Képszerkezet, perspektíva és a festői előadásmód minden készsége egyesül nála. Vajk megkeresztelése (1875) című művén pompa és teatralitás, ragyogó színek és az összhatás erős sodra feledtetik az alapjában behódolást jelentő kép hamisságát. Sok tekintetben jellegzetes kifejezője ennek a sokféle útkeresést mutató korszaknak, amely a kiegyezést követően nálunk kialakult. Nemcsak a Rubensre emlékeztető festőiség gazdagsága ejti rabul kortársait, hanem a problémátlanság és derűlátás, ami minden művére jellemző. Működésének fő területe, ahol a legjobbat alkotja, az arckép. Ezek sorában családtagjairól festett bensőséges és megkapó műveken át a hivatalos, olykor dölyfös arcképig ível változatos munkássága. Magabiztos tartású, fennkölt kifejezésű arcképei közt több jól jellemzett kép akad és megérteti, hogy Benczúr kedvéért mesteriskolát alapítottak a Képzőművészeti Főiskolán, amely immár a külföldi akadémiákkal is versenyzett.

Benczúr ragyogó pályafutása, gazdag munkássága mellett a halványabb tehetségű és kevés változatosságot mutató Liezen-Mayer Sándor (1839-1898) művészete alig érvényesül. Témaválasztása jó, egyik legnépszerűbb képén: Mária Terézia egy beteg koldusasszony gyermekét szoptatja, érzelmes életképpé változtatja a császárhű témát. Sokkal mélyebb és ígéretesebb Gyárfás Jenő (1857-1925) művészete. Etikai komolyságával, balladaszerűen fojtott hangvételével Székely Bertalanra emlékeztet. A Tetemrehívás kissé túlzott drámaisága és szereplőinek arckifejezése még az akadémiai oktatás hatását mutatják. De őszintesége és igényessége már ekkor kitűnik. Ha munkássága megértésre talált volna, a népi tárgyú életkép (például Disznóölés című műve) egyik avatott mestere lett volna. Nála is, miként Székelynél, főleg vázlatain mutatkozik meg egy frissebb, levegősebb, festőibb felfogás, amely végleg hátat fordíthatott volna az akadémiai naturalizmus korlátainak.

Sajátos helyet foglal el Révész Imre (1859-1944) festészete. Petőfi a nép között című és más Petőfivel kapcsolatos tárgyú képe Munkácsy hatását mutatja és a 48-as tárgyválasztás előszeretetét. De legfontosabb műve a Panem című, amely aratósztrájkból vette tárgyát, hangvétele erősen drámai és kompozíciója, előadásmódja éles társadalomkritikát éreztet. Későbbi művei ezt a bátor hangot már nem képviselik, festészete bágyadttá válik.

Ebben a sokféleségben, számos értékes kezdet és több sikertelen próbálkozás közepette nem meglepő, ha olyan egyéni utakat járó művészek lépnek fel, akik egyik fő áramlatba sem sorolhatók, nem is találkoznak a társadalom megértésével és munkásságuk bizonyos mértékig csonka maradt. Ilyen két felfogásban erősen eltérő művész Szinyei Merse Pál és Mednyánszky László.

Szinyei Merse Pál (1845-1920) felvidéki középnemesi családból származott, alapvetően a természet csodálója, derűs szívvel vele élő művész. Minden harciasságtól mentes egyéniség, noha szenvedett mind egyéni, mind társadalmi konfliktusok miatt. Vázlatszerűen könnyed, szinte tavaszt lehelő korai képei után (Ruhaszárítás, Hinta) festi fő művét, a Majálist (1873), amelynek ragyogó színei, sajátos perspektívája, közvetlen és póztalan életszerűsége élénk ellenérzést váltott ki a máshoz szokott közönségnél. Főleg Keleti bírálja élesen. Hiába bátorította Böcklin - akinek hatására több művét festette -, hogy ne térjen le útjáról, Szinyeit oly mélyen sértette az értetlenség, hogy visszavonult, és hosszú éveken át alig festett. A derűs életkedv, a látszólagos problémátlanság, amely a Majálist oly elragadóvá varázsolja, már nem él a feleségéről festett Lilaruhás nő (1874) arcképén, noha nemes fegyelme, magába forduló csendje és színadásának sajátos ellentétei itt is erős kolorisztikus tehetségről vallanak. A Majális csak sokkal később, az 1896-os Millenáris Kiállításon aratott sikert a később Nagybányára telepedett fiataloknál, és ezzel együtt Szinyei több régebbi és visszavonultsága alatt festett műve került előtérbe. Ezek nyugodt természetábrázolása, sajátos nemessége, finoman tört színei már keveset mutatnak a korai évek könnyed és levegős festőiségéből, gyors és mégis finom ecsetkezeléséből. Ez okozta, hogy Szinyeit sokan az impresszionistákhoz hasonlították, noha soha nem látta műveiket. Újra felfedeztetésétől fogva Szinyei mint a Képzőművészeti Akadémia tanára, majd igazgatója fejt ki fontos működést, de korai műveinek magaslatát többé nem érte el. Vele a hazai festészet egyik legnagyobb alakja száll kettétört élettel sírba.

A másik jelentős festő Mednyánszky László (1852-1919), az igazi nagy magányos. Felvidéki nemesi családból származott, megélhetési gondjai alapjában nem voltak, de az állandó keresés, az élet súlyos kérdéseivel való szembenézés művészetének mindvégig fő vonása. Sokat utazott, állandó nyugtalanság űzte. Elsősorban a táj érdekelte, amelyet borongó és szomorú, alkonyati vagy hajnali világításban fest, barlangok és sáros utak, mocsaras vidékek és fenyegető erdők képében. Soha nem vonzza a derű és az öröm. Ugyanezen vonások jelzik figurális festészetét, amely főleg népi alakoknak, csavargóknak, katonáknak félalakos képeiből, fejtanulmányaiból áll. Ezek olyan frisseséggel és életteljes előadásban készültek, ami e korban ritka jelenség. Ez a nehézségekkel szembenéző felelősségérzet viszi őt haditudósítóként az első világháború éveiben a frontra. Itt alkotja - többek közt - Szerbiában (1916) című festményét. A hótól fedett végtelen magányban, az elhagyott csatamezőn halott és sebesült katonákat látunk. Itt már semmi nyoma a reformkori érzelmes áldozatosságnak, sem a kiegyezés utáni nagyhangú és győzelmet hirdető hazafiasságnak. Szenvedés és halál, az élet súlyos megpróbáltatásai, amelyek főleg a szegényeket, a kiszolgáltatottakat sújtják, néz velünk szembe és ezzel válik a festő a századforduló mondanivalójának egyik korai kifejezőjévé.

A század utolsó harmadára festészet terén tehát igen gazdag kép alakul ki, akár a fellépő irányokra, akár a tárgyválasztásra gondolunk. Ez a sokrétűség az utolsó években még fokozódik és azzal jár, hogy felkészültség terén tapasztalható hiányosságokról már egyáltalán nem beszélhetünk, akár az akadémikus, akár a szabadabb utakat kereső irányokat vesszük figyelembe.

Nagy általánosságban jellemezve a helyzetet: egymás mellett áll a 48-as kor hazafias érzésektől hevített, de mindinkább naivvá váló áramlata azzal a másikkal, amely főleg a müncheni akadémiáról hozza olykor hamisnak ható pátoszát és naturalizmusát, több egyéni kezdeményezést mutatva. Ezek az új jelenségek előjelei a század utolsó éveiben és a századfordulón a huszadik század áramlatait és mozgalmait elősegítő változásoknak, amelyek majd új csoportosulásokhoz, művésztelepek alakulásához vezetnek.

A Hollósy által 1896-ban alapított nagybányai művésztelep, később festőiskola a huszadik század szaporodó hasonló alapításai közül a legkorábbi, hatásában is legfontosabb. Igényesség és művészi gondosság jellemezte a főleg tájkép és alakos kompozíció terén kiemelkedő festőkkel, élükön Ferenczy Károllyal. Népi életképtől nagyarányú történelmi festményig, szinte tudatosan alkalmazva a panorámaszerű felfogást, dolgozik Feszty Árpád (1856-1914). A magyarok bejövetele című körképe jól példázza ezt. Vágó Pál (1854-1928) Petőfi a honvédek közt című képén képviseli ezt a felfogást, míg Baditz Ottó (1849-1936) új szociális problémák iránt is érzékeny. Angyalcsinálók című műve biztató kezdeteit mutatja ennek a kritikai realizmusnak, amely azonban - főleg a nagybányai körhöz tartozó festők néhányánál - derűs és népi zamatú életképekhez fog átívelni. Ilyen műveket találunk Hollósy Simon (1857-1916), Glatz Oszkár (1872-1958), Csók lstván (1865-1961) korai alkotásain, művészetük taglalása a következő korszakba tartozik. Munkácsy mellett dolgozott Párizsban Rippl-Rónai József (1861-1921), aki első mesterétől élesen eltávolodik és munkásságának korai szakasza a tiszta szecesszió jellegzetességeit mutatja. (Rippl-Rónai művészetét ugyancsak a következő korszakban tárgyaljuk.)

Alapjában Munkácsy és Benczúr követője lenne Karlovszky Bertalan (1858-1936), aki gondos kivitelű, de mindinkább lélektelenné merevülő arcképeiben, életképeiben az akadémizmus legjellegzetesebb képviselője. Kortársa László Fülöp (1869-1938) az elegáns és könnyed, bravúros festői előadása miatt hatásos társasági arckép mestere. Olyan magyar festő, aki otthonos volt kora szinte minden uralkodójánál és e tekintetben hazai kortársait túlszárnyalta.

 

Festészet a 20. század első felében

Századforduló

A korszak ismertetése Csontváry Kosztka Tivadarral kezdődhet. Az iglói patikus, aki misztikus elhivatottságból választotta a festészet kifejező eszközét, negyvenéves korában kezdte tanulmányait Hollósy Simon müncheni iskolájában. Természeti stúdiumaival kezdettől fogva egy nagy, mindent átfogó, látomásos világkép megalkotására készült fel, amit utazásai során, a Tátrában, Görögországban és Itáliában, Libanonban, Palesztínában festett, némelykor rendkívüli méretű vásznain valósított meg. Közülük is kiválik a Taorminai görög színház romjai című 1904-05-ben készült monumentális festmény, amely a századforduló és egyben a modern magyar festészet egyik legkiemelkedőbb, legkülönösebb mesterének fő művei közé tartozik. Festményeinek különleges színeffektusaiban és hullámzó formáiban a szecesszió hatása is érvényre jut. Művei a magyar posztimpresszionizmushoz és a szecesszióhoz is kapcsolódnak (Önarckép, a Madonnafestő). Szimbolizmusának kiteljesedését az 1900-as évek végén keletkezett, a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban című festménye példázza.

A századforduló legnagyobb hatású művészeti mozgalma, a magyar festészet megújulása a Nagybányai Iskola nevéhez kapcsolódík. A nagybányai művésztelepet Hollósy Simon és müncheni tanítványai hozták létre 1896-ban azzal a céllal, hogy "magyar ég alatt, magyar talajon, a magyar néppel való megújuló érintkezésben" dolgozzanak; esztétikai programjuk a természetelvű festészet megteremtése volt. A Nagybányai Iskola legmarkánsabb egyénisége, a modern magyar piktúra stílusteremtő mestere Ferenczy Károly, akinek művészete és tanítása kihatott a korszak szinte valamennyi törekvésére és a Nagybányai Iskolából kiváló ú.n. neósok közvetítésével a tízes évek avantgardizmusával, majd a két világháború közötti posztnagybányai művészekkel közvetlenül is összefüggésbe hozható. Korai naturalista korszakában készült a Kertészek (1891) című festménye. Müncheni munkásságát képviseli a rendkívül elmélyült karakter elemzést tükröző Önarckép (1893), s a természet és ember kapcsolatáról elégikus hangon szóló Madárdal (1893). Nagybányai korszakát három szakaszra szokták osztani: az elsőből valók a jobbára még sötét tónusú bibliai tárgyú kompozíciók, s a második szakaszban születtek meg a plein-air festés kiteljesedését jelentő "napfényes" képek: az Október (1903), a Festőnő (1903), a Napos délelőtt (1905). A posztimpresszionizmushoz közelítő, utolsó periódusából ad ízelítőt az 1911-es Nyilazók. Ferenczy és Hollósy mellett Réti István, Thorma János, Iványi Grünwald Béla és Glatz Oszkár vásznai képviselik a nagybányai festészetet.

A nagybányai törekvésekkel majdnem egyidőben kelt életre a század eleji magyar festészetnek egy másik jellegzetes vonulata, amelynek mesterei Munkácsy Mihály társadalomkritikai szemléleten alapuló, romantikus-realista örökségét vallották magukénak. Az 1902-ben alapított szolnoki művésztelepen dolgozott Fényes Adolf; festményei a Szegényember sorozathoz tartozó, korai, sötét tónusú Napszámostól (1901) az 1910-ben készült, színes, dekoratív hatású Mákoskalácsig mutatják művészetének fejlődését.

Az alföldi festészet gyűjtőfogalma azoknak a művészeknek a munkásságát tartalmazza, akik az alföldi táj és a paraszti életforma témakörében a realizmus magyar hagyományából indultak ki és különböző alkatuk szerint más és más stílusfejlődés útján, de valamennyien az expresszív festői kifejezésmód felé haladtak. A főként Hódmezővásárhelyhez kötődő alföldi iskola önálló karakterű festői közül Tornyai János volt a legdrámaibb és Rudnay Gyula a legromantikusabb, de a külön úton haladó Koszta József volt az a festő, aki a tízes évek második felében a végső határig fokozott színintenzításával és indulatos gesztusaival a legmesszebbre ment az intuitív, expresszionista festésmódban. Az említett festők pályája áthúzódik a két világháború közötti periódusba.

A szegénység, a kitaszítottság, a háború okozta szenvedés, a testi és lelki nyomorúság megrázó ábrázolása révén a Munkácsy-örökséghez, tájképfestészetével jobbára a francia naturalizmus hagyományaihoz kapcsolódik Mednyánszky László életműve. Drámai feszültségű figurális kompozícióinak, a csavargóképeknek, a háborús témáknak és expresszív erejű tájainak gazdag kollekciója reprezentálja művészetét.

A századforduló jelentős újításai, miként egész Európában, Magyarországon is a festészetben mentek végbe. A korszak szobrászai akadémikus, klasszicizáló, vagy impresszionisztikus karakterű műveket alkottak. Medgyessy Ferenc volt az elsők egyike, aki mellőzte a plasztikai kifejezésnek a korban általánosan elfogadott hagyományait, s az egyiptomi, a görög művészet archaikus forrásából merítve és az alföldi paraszttípust téve meg rusztikus formákkal mintázott, monumentális hatású szobrainak mintájává, megújította a magyar szobrászatot. A tízes évekre eső, korai korszakának remek darabjait a Kövér gondolkodó (1911), a Súroló asszony (1913), az Anya gyermekével (1917), a Kis lovas (1915), a Lengyel síremlék (1917) című művei jelentik.

Az európai művészetnek az impresszionizmusból kibontakozó, nagy stílusáramlatára utal a magyar századforduló talán legösszetettebb képzőművészeti irányának a posztimpresszionizmus terminuszával való megjelölése. A magyar posztimpresszionizmusnak nincs egységes stíluskaraktere, arculata annak a néhány nagyformátumú mesternek egyéni törekvéseiből rajzolódik ki, akiknek munkásságával a modern magyar festészet és szobrászat elsőként csatlakozott a 20. század nemzetközi áramlataihoz. Csontváry mellett Gulácsy Lajos, majd Vaszary János és Rippl-Rónai József, valamint a szobrász Beck Ö. Fülöp művei tartoznak ide.

Akárcsak Csontváry különleges, semmi máshoz nem fogható művészete, Gulácsy Lajos életműve sem illeszthető be a korszak valamely meghatározott stílusirányába. Inspirációjának forrásait főleg az olasz reneszánsz kultúrájában találta meg és hatott rá a múlt századi angol preraffaelitizmus is, de valamennyi műve különös fantáziával teremtett, szubjektív álomvilágnak szülötte, ezért piktúráját a szürrealizmus előzményeként is emlegetik (az 1908-as Kalapos önarckép és az 1917-18-ban készült Rózsalovag). Vaszary korai, szecesszionista felfogásáról az Aranykor (1898) című festménye és a gödöllői műhelyben szőtt gobelinjeinek egyike, a Mézeskalácsárus (1905) tájékoztat, amely a hazai szecessziónak a népművészet formakincsével való kapcsolatát is példázza.

A magyar posztimpresszionizmust Rippl-Rónai József testesíti meg. Festészete a századvég francia mozgalmaiban, főként a Nabis (Próféták) körében formálódott ki, amely csoportnak maga is elismert tapja volt. Hatalmas életműve a modern magyar festészet egyik legkiemelkedőbb alkotása. A korai, párizsi korszakból való Kalitkás nő (1892), a kaposvári és az ún. kukoricás korszak néhány főműve, mint a Karácsony (1903), és az Apám és Piacsek bácsi vörösbor mellett (1907), egészen öregkori pasztell Önarcképéig (1924) stílusfejlődésének valamennyi fontos szakaszát bemutatja. Noha a szecesszió befolyása többé-kevésbé a századforduló minden képzőművészeti megnyilvánulásában kimutatható, az említett mesterek azok, akiket eszmei és stílus hatása a legmélyebben és legtartósabban érintett. De a szecessziónak szervezett iskolája is volt Magyarországon, amelyben a szecesszió eszméit a hazai társadalmi körülmények között alkalmazható, komplex filozófiai-esztétikai tanítássá igyekeztek formálni. A század elején alapított gödöllői művésztelepet legfontosabb mesterei, Kőrösfői-Kriesch Aladár és Nagy Sándor művei képviselik.

Nagy Balogh János nem tartozott semmilyen művészeti csoportosuláshoz, művei életében nem szerepeltek nyilvános kiállításon. Szegényes környezetét ábrázoló festményeinek, kubikosképeinek és rembrandti mélységű önportréinak sommás, geometrikus szerkezetű előadásmódja az aktivisták művészetében kifejlődő konstruktivista tendenciát készíti elő. Hasonló formajegyekkel kapcsolódnak a korszak szociális tartalmú törekvéseihez a szegényembereket, kikötőmunkásokat festő, fiatal Egry József művei. A magyar avantgarde művészet csírája a Nagybányai Iskolában, pontosabban a természetelvű festészetet megtagadó nagybányai fiatalok, az ún. neósok körében fejlődött ki. Czóbel Béla, Tihanyi Lajos, Ziffer Sándor, Perlrott-Csaba Vilmos, az idősebbek közül Iványi Grünwald Béla és Kernstok Károly a francia posztimpresszionista mesterek, mindenekelőtt Cézanne és Matisse hatására fordultak el az impresszionisztikus látványfestéstől, az ő új törekvéseik vezetnek át az 1909-ben megalakult, első avantgardista csoportosulás, a Nyolcak művészetéhez. E csoport tagjai Berény Róbert, Czigány Dezső, Czóbel Béla, Kernstok Károly, Márffy Ödön, Orbán Dezső, Pór Bertalan, Tihanyi Lajos voltak, kiállításaikon csatlakozott hozzájuk a szobrászat klasszikus hagyományaiból kiinduló Vedres Márk és Fémes-Beck Vilmos. Munkásságuk a tízes évek elején kulmináló, radikális szellemi mozgalmak szülöttje, az Ady Endre, Bartók Béla nevével fémjelzett irodalmi, zenei forradalom képzőművészeti megfelelője. A Nyolcak működése az azonos célok és a közös fellépés ellenére igen szerteágazó stílusfejlődést mutat, nyomon követhető benne Cézanne és a kubista mesterek racionális szemlélete és képszerkesztési módja, a fauvizmus dekorativitása és a német expresszionizmus hatása is. Művészetüket szemlélteti Kernstok nagyméretű vászna, a Lovasok a vízparton (1910) és Pór Bertalan Család (1909) című csoportképe.

Az a nagy erjedés, ami a tízes évek elején a Nyolcak munkásságával indult meg, a társadalmi forradalom eszméje mellett felzárkózó művészek csoportosulásában érte el tetőfokát a háború utolsó éveiben. Az aktivizmusnak nevezett irodalmi, művészeti mozgalom fokozatosan alakult ki a Kassák Lajos által szerkesztett Tett, majd annak betiltása után a Ma című folyóiratok körül. Képzőművészei nem elégedtek meg a Nyolcak avantgardizmusának félmegoldásaival, hanem a kubista és expresszionista kezdeményezések radikális továbbvitelén fáradoztak. Az aktivizmus két markáns tehetségű festője Nemes Lampérth József és Uitz Béla volt; mellettük említendők Tihanyi Lajos, Kmetty János, Perlrott-Csaba Vilmos, Galimberti Sándor, Bohacsek Ede, Mattis Teutsch János, Bortnyik Sándor és Kassák Lajos festményei és Pátzay Pál szobrai, amelyek az emberi alak expresszív torzításával folytatott kísérletekről tanúskodnak. Ferenczy Bénit 1919-ben a kubista plasztikai formálás hatása érintette meg, eredménye az Álló fiú című szobra. Kassák a húszas években festette képarchitektúráknak nevezett síkkonstruktivista kompozícióit. Uitz emigrációja kezdetén hasonló kísérleteket folytatott művészi analízis sorozatával és Bortnyik is ezen az úton haladt a húszas évek elején, Weimarból való hazatérése után kezdődő, metafizikus-szürrealisztikus korszaka felé. Az ő műveikkel zárul a Nagybányától az aktivizmusig ívelő szakasz.

 

Két világháború között

A századforduló körül kezdte pályáját az erdélyi születésű Nagy István, de a húszas-harmincas években készültek legszebb, legjellemzőbb pasztellképei, mint például a Havasi tájkép (1930 k), a Domboldal nyárfákkal (1927), a Parasztlány köcsöggel (1927 k) az Iskolás fiú (1932 k), amelyekben a látvány leegyszerűsített, geometrikus elrendezése újabb konstruktivista törekvés kiindulópontja lett. A húszas évek végétől egyre több fiatal művész folytatott ösztöndíjas tanulmányokat a Római Magyar Akadémián és az olasz neoklasszicizmus hatására kialakuló, monumentalista festészet és szobrászat a harmincas években hivatalos művészetté vált Magyarországon; néhányan, mint pl. Szőnyi István, csak átmenetileg próbálkoztak meg az újklasszicista stílus alkalmazásával, és voltak olyanok, akiket - noha megjárták Olaszországot - alig érintett ez a hatás. A római iskola elnevezéssel jelzett irányzat kiemelkedő tehetségű festője Aba-Novák Vilmos volt. A harmincas években több nagy freskómegbízást teljesített ebben a szellemben, de táblaképfestészetével felülemelkedett a szigorúan vett neoklasszicista felfogáson: falusi vásárt, vándorcirkuszt, lacikonyhát ábrázoló, zsúfolt jeleneteinek ironikus torzításokkal élő, groteszk előadásmódja a korszak rendkívül sokoldalú expresszív törekvésével rokonítható.

A két világháború közötti magyar piktúrának ez a sajátos karakterű expresszivitása igen sokágú gyökérzetből táplálkozott, különböző megnyilvánulásaiban jóformán csak a magasfokú stílusérzékenység, az érzelmi, hangulati szenzibilitás, a látványt a kifejezés érdekében erősen átformáló, vagy éppenséggel deformáló fölfogás mondható közös vonásnak. Vaszary János kései korszakában. könnyed, virtuóz stílust alakított ki, festményei a húszas-harmincas évek modernizálódó polgári életformáját illusztrálják. Berény Róbert nem tagadhatta meg ugyan teljesen a Nyolcak között kialakult szubjektív expresszionista attitűdjét, de a berlini emigrációból való hazatérése után merőben más hangon szólalt meg; a nagybányai hagyományhoz is visszanyúlva ezekben az években festette néhány mély koloritú, bársonyos hatású remekművét, mint amilyen a Gordonkázó nő (1928), a Kapirgáló (1933). Márffy Ödön festészete, avantgarde korszaka utáni, szubjektív érzések, hangulatok kifejezésének a Párizsi Iskola ízlését tolmácsoló érzékeny eszközévé vált. Farkas István torz figuráiban és álombeli tájaiban a festő tragikus életérzése fogalmazódott meg.

Ugyancsak a húszas évek elején bontakozott ki a korszak két nagyhatású festőjének egyéni stílusa: Bernáth Aurél és Szőnyi István, a posztnagybányai festészet legjellegzetesebb képviselői, a Nagybányai Iskolából indultak és pályakezdésük rövid kitérői után az ott kialakult szemléletet fogadták el továbbfejlesztendő hagyományként. A korszak expresszionista törekvései Egry József és Derkovits Gyula festészetében csúcsosodtak ki. Egryt szoros szálak fűzték a posztnagybányai iskola törzsgárdájához, az ún. Gresham-kör művészeihez. 1918-tól a Balaton mellett dolgozott, s az ottani táji motívumokat ábrázoló, ragyogó festményeivel a látvány elemeinek felbontása és újrarendezése útján teremtett önálló, szubjektív képi világot. Derkovits Gyula életművében a munkássorsot fogalmazta meg a festészet legkorszerűbb, új jelképeket is teremtő eszközeivel. A montázskompozíció, a több nézőpontos képszerkesztés, a formai és fogalmi tömörítés jellemzi műveit. A Kenyérért, 1930; a Végzés, 1930; a Nemzedékek, 1932; a Vasút mentén, 1932; a Híd télen, 1933 árnyalt képet adnak stílusfejlődéséről. Derkovits stílusának nem volt közvetlen folytatója; Dési Huber István áll hozzá a legközelebb.

E festőnemzedék képviselőinek a szobrászatban is voltak egyenrangú, hozzájuk hasonló pályán haladó, s velük szellemi rokonságban dolgozó társai. Medgyessy Ferenc e korszakban keletkezett főművei egyebek között a Táncosnő változatok egyik legszebb példánya (1932), a Támaszkodó (1923) című női akt, a Turáni lovas (1930), a Magvető (1930). A posztnagybányai iskola törekvéseivel rokonítható Pátzay Pál és Ferenczy Béni szobrászata. Pátzay a Gresham társaság egyik szellemi vezére, elméleti kérdésekkel is foglalkozó nagyhatású művész volt, szobrászatában a klasszicizáló hagyományokat modern érzékenységgel termékenyítette meg. Ferenczy Béni ősibb és ugyanakkor újabb példákat követett, egyfelől az antik görög szobrászat eredeti forrásából merítve, másfelől a modern európai plasztikát megújító francia mesterek, Maillol és Despiau nyomán alakította ki érett, egyéni stílusát. A klasszikus hagyományból kiindulva az expresszív formanyelv irányában fejlődött és a háborús években készült, torzító gesztusokkal alakított, roncsolt felületű kisbronzaiban tetőzött Bokros Birman Dezső plasztikai stílusa.

A korszak expresszionista törekvéseihez tartozik Mészáros László művészete, amely eredetében, szellemében és esztétikai minőségében a derkovitsi életműhöz hasonlítható. Főműve az 1930-ban készült Tékozló fiú parasztfigurája Kiemelkedő tehetségű szobrász volt Goldman György, aki rövidre szabott alkotó évei alatt hozta létre markáns műveit, közöttük az Ülő munkást (1934).

Az 1928-ban megalakult szentendrei művésztelepen bontakoztak ki a harmincas évek közepétől a magyar művészet újabb avantgarde törekvései. A szentendrei iskola festészetében három fő irányt lehet megkülönböztetni, amelyeknek stílusjegyei sok esetben keverednek egymással. Czóbel Béla a francia expresszionizmus, a Párizsi Iskola hatását hozta magával, ezekben az években festményei mind oldottabbá és színesebbé váltak (Kislány, masnival, 1930 k; Csendélet korsóval, 1934). Barcsay Jenő Szentendre táji és városképi motívumaiból kezdte kialakítani konstruktivista módszerét, amellyel a későbbiek során iskolát teremtett a magyar piktúrában; ennek az átmeneti korszaknak egyik legszebb példája a Dombos táj (1934).

Vajda Lajos és Korniss Dezső nevéhez fűződik a szürrealizmus magyar válfajának megteremtése, akik a bartóki, kodályi példára hivatkozva fogalmazták meg programjukat: "Tradíció nélkül nem lehet semmit sem csinálni és ez a magyar körülmények között csak a magyar népművészet lehet. Ugyanazt akarjuk, amit Bartók és Kodály a zenében már megcsináltak..." Ezen a tradíción elsősorban a Szentendrén található magyar és szerb egyházi és népi, naiv művészeti hagyományt értették, erről tanúskodnak Vajdának az ikonfestészettől ihletett Liliomos önarcképe és Maszkos ikonja (1936) s Korniss 1935-ös Szentendrei motivuma. Naiv és mágikus stíluselemekből sajátos módon ötvöződött össze a harmincas évek elejétől Szentendrén dolgozó Paizs Goebel Jenő szürrealisztikus festészete. Chagall látomásos művészete nyomán festette Ámos Imre a háború embertelensége ellen tiltakozó, tragikus hangú képeit (Égő zsinagóga, 1938; Sötét idők, 1940; Önarckép ravatalon, 1943).


vissza az Antikrégiség.hu Akadémia összes témájához

 
 
RSS feliratkozás: Hírek ÖSSZES HÍR RSS feliratkozás: Árverési hírek ÁRVERÉSI HÍREKRSS feliratkozás: Kulturális hírek KULTURÁLIS HÍREKRSS feliratkozás: Történelmi hírek TÖRTÉNELMI HÍREK RSS feliratkozás: Mozgóképes hírek VIDEÓK| RSS feliratkozás: Mesetár MESETÁR |  RSS feliratkozás: Naptár időpontok NAPTÁR
Legfrissebb Fontos Kérdések:
További fontos kérdések >>
Legfrissebb fórum témáink:
Szentkép goblein
Szentkép 3.
Régi szentkép 2.
Régi szentkép
Jegyzett Rosenthal mokkás készlet mennyit érhet?
Kik rejtőznek a szignók mögött?
Mennyit érhet kortárs vagy régi festményem?
Porcelán jelzés
festmény
Fémjelzés
Antikregiseg.hu műkincsportál: Régiségbolt és Antikvárium egy helyen
Csodaszarvas műkereskedelmi portál

Honlapunkról
Hogyan adhatok el?
Hogyan vásárolhatok?
Ingyenes hirdetésfeladás!

Regisztráció
Elfelejtett jelszó
Írjon nekünk!
Hírlevelet kérek

Művész adatbázis
Művészeti fogalomtár
Antikrégiség.hu Mesetár
Antikrégiség.hu Akadémia

Videók
Árverési hírek
Kulturális hírek
Történelmi hírek

Antikrégiség.hu Portál QR kódja KÖVESSEN MINKET: Facebook KÖVESSEN MINKET: Twitter KÖVESSEN MINKET: Youtube KÖVESSEN MINKET: Google+ KÖVESSEN MINKET: Pinterest
© Antikrégiség.hu | e-Antique.eu | Hírlevél | Elérhetőség | Üzletszabályzat | Médiaajánlat | Szerzői jogok | Antikrégiség.hu adatvédelmi elvei