Szobrászat: plasztikai művészet, képfaragás (Sculptura), az ember veleszületett utánzási ösztönének egyik nyilvánulása, a rajzoló művészetek egyik ága, a valóságot térben utánozza, mint az építészet; praktikus céloknak azonban nem szolgál s azért szabadabb az utóbbinál. A festészettől abban különbözik, hogy míg ez a testeket csak alulról fölfelé és jobbról balra való kiterjedésükben utánozza s elülről hátra való kiterjedésüket a látszattal pótolja, a Sz. a valóságot mind a három kiterjedésében, egész testi mivoltában adja vissza. Tárgyköre tekintetében a Sz. a festészetnél korlátoltabb; csak határozott s egyszerübb síkok által határolt formákat ábrázolhat; első sorban az embert, az állatot is; a növényvilág motivumait többnyire csak szerkezeti művek, p. építmények díszéül és azoknak formáihoz alkalmazottan átalakítva utánozza. A testi valóságot mind a három kiterjedésében szilárd anyagból mintázott formákkal hozza létre. A szinezés nem követelménye a Sz.-nak s amikor a szobrot szinezik, mint a görögök s a középkori művészek tették, akkor a szin inkább csak a fő formák kiemelésére szolgál; a természetben előforduló s a fény- és árnyék eloszlása szerint váltakozó, a szó szoros értelmében vett festői szinhatás utánzása ki van zárva köréből. Ha a Sz.-i alkotás kerekded egész mű s szemlélésekor minden oldalról hozzáférhető, szobor a neve, mely állhat egy alakból vagy több alak benső összefűzéséből, s ez utóbbi esetben szoborcsoportozatnak nevezzük. A domboru mű a síkból emelkedik ki s csak szemtől szembe látjuk; kidomborodásának foka szerint megkülönböztetjük a magas, lapos és mélyített domborművet. Mindkét esetben a Sz. épülettagozatok keretében is megjelenhetik s ekkor dekorativ Sz. Tárgyak zerint csoportosítva a Sz. főbb fajai: 1. vallásos; 2. mítoszi; 3. történelmi Sz., ahová az emlékművek is tartoznak; 4. arckép-Sz., melynek nemei: az ülő és álló alak, a herma és mellszobor (buste); 5. a genre-Sz.
Minden Sz.-i mű lényege a művész koncepciójának formákban kiképzett mintája, mely ujjal és modelláló vesszővel könnyen alakítható anyagból, rendesen mintázó-agyagból vagy viaszból készül. A technika, mellyel a minta tartósabb anyagba átvitetik, másodrendü dolog, csak gyakorlottságot igényel és ügyes kézművesre is bizható. A szobrot vagy öntik vagy faragják. Az öntés (l. o.) és a faragás, a Sz. e két fő technikája között közép helyet foglal el a trébelés, mely fémlemezekből domborítja ki kalapács és egyéb szerszámokkal az ábrázolandó alakot. A szobor- vagy képfaragás anyaga szilárd. A négyszögletes, keretalaku pontozó-szerszám nehezékekkel kifeszített, lecsüngő fonalai segélyével kijelöltetvén az eredeti minta kiemelkedőbb pontjai, kivülről befelé irányul a vésőt kezelő munkája, kezdve a durvább részeken, végezve a reszelővel kidolgozott finom részleteken. E csoportba tartozik s lényegében egymáséhoz hasonló eljárást követ a márvány- és kő-Sz., a rostos anyagu fa- és elefántcsont-Sz., mely utóbbihoz a görögöknél magas tökélyre vitt s azóta feledésbe merült arany- és elefántcsonttechnika (chryselephantinos) nem sorolható: ez elefántcsontlemezek egymáshoz való összerovásából állott, melyek a testet ábrázolták, s melyen a reá kerülő ruha vertaranylemezkből készült (toreutica). A Sz.-i technikák e csoportjába tartozik még a drágakövek metszése (glypthica), a pecsét- és éremvésés.
A Sz. történetét a festészetéhez hasonlóan szintén nemzetek szerint szokás tárgyalni. Keletkezése a történelem előtti időkbe vész. Egyiptom vitte a Sz. terén először nagy tökélyre, különösen a technikát illetőleg, mely a vulkanikus eredetü, a legkeményebb kőzetek földolgozásában felülmulhatatlan. Legrégibb műveit nem ismerjük; a gizehi szfinx s az első dinasztiákból ránk maradt emlékek arról tanuskodnak, hogy évszázadokon át művelhették a Sz.-ot, míg ennyire vitték s ami ránk maradt, az mind már a hanyatlás korából való. Egyiptom hatása alatt keletkezett Ázsia, Görögország Sz.-a, mely utóbbinak lakói vitték a Sz.-ot a legnagyobb formai és technikai tökélyre (l. Görög szobrászat). A Sz. második nagy korszaka a keresztény érát öleli föl, antik emlékeken felnövelve valamivel későbben lendül föl, mint az ó-keresztény festészet. Fejlődésének történetét részletesen ismertetjük. Főbb mozzanatai: 1. az ó-keresztény Sz. a X. sz.-ig: 2. román és csúcsíveskori Sz. a XV. sz.-ig; 3. renaissance Sz. a XVII. sz.-ig; 4. barok Sz. a XVIII. sz.-ig; 5. a XIX. sz. első felében Canova és Thorwaldsen vezetése alatt. A modern Sz.-ban a németek a jellemzés erejére fektetik a fő súlyt, a francia művészeket elegáns formák, leleményesség, fejlett technika jellemzi; a monumentális Sz. terén is, amely iránt való érzék napjainkban mintha kiveszett volna, ők hozzák létre a legelfogadhatóbb dolgokat, ami magas tökélyre vitt bronzöntő technikájuknak köszönhető első sorban s ama körülménynek, hogy sehol sem értik jobban a művészi tartalmat ezzel összhangba hozni, mint náluk. A nevezetesebb modern francia szobrászok: a korán elhunyt Carpeaux, Barrias, Chapu, Dalou, Paul Dubo